2007/9-10
Tartalomjegyzék

GLATZ FERENC: Kosáry Domokos temetésére

Temetjük Kosáry Domokost. A mindig elegáns közéleti személyiséget, az igényes tudományszervezőt, a kiváló történészt. És a barátot. Nekrológok fogják tárgyalni életművét. Méltatva munkásságát és továbbgondolva - remélhetően - az életében folytatott vitákat.
A temetés a halott személyiségének, tetteinek megidézése. Nekem az a tiszt jutott ma, hogy a kollégák, a történész szakma nevében emlékeztessem a gyászoló gyülekezetet: ki volt Kosáry Domokos!
Kosáry Domokossal talán az utolsó klasszikus magyar polgár hunyt el. Annak a középosztálynak az utolsó generációjához tartozott, amelyik a 19. században műveltsége, szakértelme révén emelkedett a szak- és államigazgatás, a művelődés-oktatás adminisztrációjába. Ez a képzettségére büszke középosztály meggyőződéssel vallotta, hogy a társadalom működőképességét, a közbiztonságtól a képzésig az államnak kell biztosítania, így azt jól szolgálni a legnemesebb életeszmény. És ő társadalmilag e szerepre hivatott, neveltetett, képeztetett. Kosáry is így élte életét: politikai rendszerek zúgtak el felette, emelték fel, vagy szorították háttérbe, de ő mindeközben tette dolgát: hitt az írás, a műveltség, a tudomány közhasznában. Ez adta magabiztosságát - amelyet sokan önhittségnek is gondoltak. De tisztelték. Akár az íróasztalnál, akár az akadémiai elnöki székben (1990-1996), vagy éppen börtönben (1957-1960) ült. Egész történelemfelfogását meghatározta a polgári középosztály szellemi hagyatéka - és ezt vállalta is. Központban, fiatalabb korában Széchenyi István, a reformkor belső polgárosultságot sürgető hőse, majd a városiasodást, kereskedést, társadalmi esélyegyenlőséget követelő centralisták (Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágoston) és végül - idősebb korában - a jozefinista értelmiség állt. Akik hittek a szellem felvilágosító és népfelemelő szerepében. És Kosáry - határozottabban, mint elődei - szembeállította a maga (maguk) polgárosult középosztályi céljait a hagyományos magyar középosztályok másik szárnyának, a lesüllyedt nemesi rétegek, mindenekelőtt a vidéki dzsentrinek az életeszményeivel. Ezeket tékozlónak tartotta, ő takarékos volt, ezeket kiskocsmázónak tartotta, ő a délutáni és esti teákat szerette, míg ezek harsányak, lapogatva ölelkezők voltak, addig ő tüntetően formális volt, zárkózott. Néha talán a boldogtalanságig. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

EMBER ÉS KÖRNYEZET

TÓTH ANNA JUDIT: Kőolaj az ókorban
Az útépítéstől a fegyverig

Az aszfalt és a kőolaj felhasználása a klasszikus antikvitásban sosem vált rendszeressé, ellentétben az ókori Közel-Kelet civilizációival, ahol a természetes kőolaj- és bitumenlelőhelyeket már a legrégibb ókorban is kiaknázták, és az útépítéstől a festésig, vagy múmiák preparálásáig számtalan célra alkalmazták ezt az anyagot.
A korszakban lényegében csak a felszínre szivárgó kőolajat hasznosították. A zakünthoszi tavakban máig nagy mennyiségben található tiszta és lágy aszfalt. A bitumen ókorban legismertebb lelőhelye a Holt-tenger, s innen exportálták. Több szerző szerint az Egyiptomban a mumifikálás során felhasznált aszfalt elsősorban Palesztinából érkezett, a Holt-tenger nem annyira a sóról volt nevezetes, mint inkább az aszfaltról. Egy sor szíriai lelőhelyet is ismertek, Kis-Ázsiában is számon tartottak több kisebbet, Mezopotámia területén nagy mennyiségben és változatosságban volt jelen a kőolaj. Sok említést találunk iráni lelőhelyekről is, főleg Szusza környékén.
A Római Birodalom területén kevés kőolajlelőhely volt, ennek következtében a kőolaj felhasználása speciális területekre korlátozódott, a hajóépítés mellett leginkább a mágia és az orvoslás használta. Az ókorban inkább a többé-kevésbé szilárd aszfaltot becsülték sokra, míg a folyékony változatok kapcsán elsősorban tűzveszélyességükre figyelmeztetnek az antik auktorok, de gyakorlati alkalmazásukra nem találtak módot. A legtöbb klasszikus adatot a gyógyszerként való alkalmazásról találjuk. Az emberek orvoslásánál is fontosabb volt a szerepe a mezőgazdaságban, lényegében azonos módon alkalmazták, mint a modern korban a kátrányt. A kőolajnak még egy fontos felhasználási területe volt, ám ez csak a kései antikvitásban terjedt el: a görögtűzt. Bár az eredeti és pontos recepteket nem ismerjük, maga az elv megfejthető: ha a petróleum és az oltatlan mész gondosan összeállított keverékét nedvességnek tesszük ki, a mész reakciójával termelődő hő spontán módon meggyújtja az olajat. Ez volt a 7. századtól a bizánciak "csodafegyvere", de a második lateráni zsinaton (1139) döntés született, hogy semmiféle görögtüzet nem szabad emberek ellen használni. A görögtűz volt a kőolaj egyetlen felhasználási módja, mely Európában túlélte az ókort. A Római Birodalom összeomlása után a kőolaj alkalmazása visszaszorult, legfeljebb a lelőhelyek közvetlen környezetére korlátozódott, a nagy olajmezőknek még a létezése is feledésbe merült.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÁLFI ZOLTÁN: Olajszármazékok használata az ókori Közel-Keleten

A Közel-Keleten a mai Irak, Irán és Izrael területén is megtalálhatók voltak az olajszármazékok.   A legelterjedtebb alkalmazási területe az épületek szigetelése volt, amelyet bitumenes vízzáró réteggel, vagy égetett téglák alkalmazásával oldották meg, de az is előfordult, hogy agyagalapú kötőanyag helyett bitument használtak. Az épületek mellett a fontosabb csatornák és gátak szivárgását is e technikával akadályozták meg. Víztaszító tulajdonsága még a hajózásban jutott fontos szerephez: hajókat, csónakokat szigeteltek, és a nádcsónakok alját is ezzel tapasztották össze. Ritkábban ugyan, de a bitumen több más területen is szerephez jutott. Kötőanyagként nemcsak az építészetben hasznosították, hanem használati eszközök díszítésénél is: mozaikok készítésénél vagy az egyszerűbb berakásos technika alkalmazásánál is bitumenbe ágyazták a nemritkán értékes anyagból (elefántcsont, drágakő, lazúrkő) megformált elemeket.   Sajátos egyiptomi alkalmazása volt a mumifikálás: a múmia szó perzsa eredetű, és eredetileg bitument jelentett. A perzsa hódítók a múmiák színe miatt arra gondoltak, hogy bitumennel tartósították a testeket. Egyiptomban ismert volt ez az eljárás, de csak a perzsa hódítás után, a Ptolemaiosz-korban terjedt el, mind az emberek, mind az állatok mumifikálásánál.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

MACZÁK MÁRTON: Az olajvilág kezdetei az Egyesült Államokban
1859-1911

A bennszülött amerikaiak főként az Oil Creek nevű patak (Pennsylvania) mellől már az 1400-as évek óta vontak ki olajat. A 18. századra a seneca indiánok már kereskedtek vele, és a környékbeli telepesek orvosi célokra használták fel. A 19. század második felére a bálnavadászat visszaesett, és az addig bálnaolajat használó lámpákba új anyagot kellett keresni. Ekkor kezdődött a kőolajszármazékok diadalútja. 1833-ban Benjamin Silliman sikeresen párolt nyersolajat, 1849-ben Samuel Kier karbonolajat állított elő, amit 1851-ben már palackban értékesített a piacon. 1854-ben George Bissel és Jonathan Eveleth megalapították a Pennsylvania Kőolaj Társaságot, amely Amerika első olajvállalata volt. Az Oil Creek patak partján, Pennsylvania északkeleti részén fekvő Titusville település mellett 1859. augusztus 27-én Edwin L. Drake a világ első üzletileg sikeres olajkútját fúrta. Ezzel létrejött a modern olajipar az Egyesült Államokban. A Pennsylvaniában talált kőolajat finomították, majd először lámpaolajként kezdték használni.
Az USA éves kőolajtermelése 1861 végére évi 2,1 millió hordóra nőtt. Egy kútnál átlagosan már napi 4000 hordónyit termeltek a fekete aranyból. Közben terjedtek az olajfinomítók, és a szállítóvállalatok is. 1867-ben Nikolaus Otto felfedezett egy belső égésű motort, 1885-ben Karl Benz német mérnök megépítette az első belső égésű járművet. 1892-ben a Duryea testvérek elkészítették az első amerikai autót. 1903. december 17-én a Wright testvérek 59 másodpercre a levegőbe emelkedtek járművükkel - ezzel megkezdődött a repülőgép története is. 1908. október 1-jén bemutatták a detroiti Henry Ford T-modelljét, ugyanebben az évben nyílt az első üzleti célú benzinkút is Amerikában. 1920-ban már 8 és fél millió gépkocsit és teherautót tartottak nyilván az USA-ban.
Az olajipar egyes fázisai gyakran elváltak egymástól, mindenki szakosodott valamelyik részére (termelés, finomítás, szállítás stb.), így az egymástól való kölcsönös függőség folyamatos volt. A John D. Rockefeller által 1870-ben alapított clevelandi olajtársaság, a Standard Oil Company (SOC) azonban lassanként felvásárolta a teljes szektort, monopolizálta az olajipart. Ezzel az iparbáró a világ leggazdagabb emberévé vált. 1911-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1909. évi trösztellenes döntése értelmében feldarabolták a vállalatot. Az ekkor létrejövő 34 új társaságban olyan, ma is működő olajtársaságok elődeit találjuk, mint a Chevron, az Exxon és a Mobil.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

NAGY BÉLA: A bakui kőolaj-kitermelés
A "fekete arany fővárosa"

Az ókori Perzsa Birodalom korából, a Kr. e. 6. századból vannak feljegyzések arról, hogy Baku környékén a tűzimádásnak szent helyei - tűztemplomok - voltak. Arab források is említik a Baku környéki fekete és fehér (kerozin) olajat. 1723-ban Nagy Péter orosz cár csapatai elfoglalták a területet, de véglegesen csak 1806-ban került orosz kézre Baku és környéke. 1891-re már Baku és vele Oroszország volt a világ első kőolaj-kitermelő országa. Oroszország kőolajipari fejlődésében a svéd Nobel család szerzett érdemeket. Az orosz cár kérésére a család Szentpétervárra költözött, 1873-ban óriási területeket vásároltak meg Baku környékén, majd létrehozták saját cégüket. Modernizálták és ipari méretűvé tették az olaj kitermelését. Fejlesztéseikkel a kőolaj lett a hajómotorok fűtőanyaga. 1878-ban megépíttették az első olajvezetéket. 1897-1907 között épült meg a világ akkori legnagyobb (883 km hosszú) olajvezetéke Baku és Batumi, tehát a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger között. Baku olajkitermelése 1901-ben volt a csúcson, 11 millió tonnával (a világtermelés több mint fele).
1903-tól az állandósuló politikai feszültség miatt, majd az I. világháború alatt is csökkent a termelés. 1918 után a polgárháborús helyzet miatt az olajkutak leálltak. 1920-ban a bevonuló bolsevik csapatok és adminisztráció államosította az olajkutakat. Az 1920-as évek végére a termelés újra felfutott. A kitermelt bakui olaj nagyban hozzájárult a Vörös Hadsereg győzelméhez, amely 1942 végén sikeresen megvédte az olajmezőt Hitler csapataitól. Az 1960-1970-es években további kőolaj- és földgázmezőket tártak fel a Kaszpi-tenger alatt. 1968 és 1975 között óriási gázmezőkön kezdték meg a kitermelést. Az 1970-1980-as években a modern technológiák által lehetővé vált 200 m mély tengerfenék alól is kitermelni a gázt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZÁSZ ZOLTÁN: A robbanómotor évszázada
A közúti közlekedés forradalma

A benzin- és gázolajüzemű erőgépek szakszerű elnevezése már sok évtizede: belső égésű motor. Azonban a magyar köznyelvi robbanómotor megjelölés őrzi leghívebben az eredetet.
A közlekedés gőzgépre épülő forradalma volt a 19. század emberének nagy műszaki élménye.
Jó száz év volt már a gőzgép mögött, amikor annak fejlesztési tapasztalatait hasznosítva megjelent a forradalmian új erőgép: a belső égésű motor. Ennél a tüzelőanyag a munkahengerben ég el (robban), a forró gáz kiterjedésével (expanzió) tolja a dugattyút; ennek egyenes vonalú mozgását egy hajtókar s a századok óta ismert forgattyú alakítja jól hasznosítható forgómozgássá.
Az első használható belső égésű motort a tankönyvekből ismert belga pincér, E. Lenoire 1859-ben építette. A kölni kereskedősegéd August Ottót egy Lenoire-ról szóló újsághír ösztönözte gázmotor készítésére. Gottlieb Daimler, Wilhelm Maybach és Langen mérnökökkel közösen alkotta meg 1867-ben az első használható négyütemű Otto-motort, amelynek alapelvét (szívás, sűrítés, robbanás, kipufogás) a sok tökéletesítés ellenére ma is változatlanul követik a gyártók. Carl Benz bevezette az elektromos "telepgyújtást", de a korban egyedül megbízható villamos mágnesgyújtás (1887) feltalálója Robert Bosch volt, aki 1896-ban százával kezdi gyártani gyújtóját.
Az, hogy a benzinüzemű motor a kisebb műhelyek erőforrásaként praktikusabb a gőzgépnél, kezdettől világos volt. A belső égésű motor nagy áttörésére a közúti közlekedés területén nyílt lehetőség. 1909-ben megjelent az amerikai piacon a Ford-T, ezt gyártották a Ford-féle futószalagon, történelmi jelentőségű újítást bevezetve a modern gépiparban. A nagyobb üzemekben, a nagy hajókon, a vasúton, majd a közúti fuvarozásban szükséges nagy teljesítményű belső égésű motorokat, amelyek már nem benzint, hanem "nyersolajat" (gázolaj) használtak, a Párizsban született német mérnök Rudolf Diesel szabadalmaztatta 1892-ben. A motorok terjedésével viszont beköszöntött az olajforrások megszerzéséért, biztosításáért, uralmáért folyó küzdelem kora.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

NAGY BÉLA: Szén helyett kőolaj a hajózásban
Csatahajó, szállítóhajó, tankhajó

A gőzgép a 19. században forradalmasította a közlekedést, a 19-20. századfordulóra szinte teljesen kiszorította a forgalomból vetélytársát, a vitorlás hajót. Hátránya volt azonban, hogy hatalmas acéltömege elfoglalta a hajó hasznos terhelésének jelentős részét, és a működését kísérő rezgések a hajó biztonságát és az utasok kényelmét veszélyeztették. 1904-ben alkalmazták először a dízelmotoros hajtógépet belvízi hajókon, 1910-től pedig az új fegyvernembe, a tengeralattjárókba kezdték beépíteni a dízelmotoros főüzemi hajtógépeket. 1912-ben bocsátották vízre az első tengerjáró hajót, melyet szintén dízelmotor hajtott.
A kőolaj, mint kazánfűtő tüzelőolaj, sokkal nagyobb hatásfokon működik, mint a legjobb kőszén: nemcsak magasabb fűtőértéke miatt, hanem kényelmesebb tárolása s az ezzel kapcsolatos térmegtakarítás miatt is. Szinte egy évtized alatt a tengeri hajók olajtüzelésre tértek át: míg 1913-ban az olajtüzelést csak 1,3 millió tonna hajótérben vezették be a tengeri hajók között, 1921 végén ez a mennyiség már 13 millió tonnát tett ki. A hadihajók akcióképességét lényegesen növelte az olajtüzelés, a tengerek uralmát tehát csak a nagy olajterületek megszerzése biztosította és biztosítja ma is.
A britek az I. világháború előtt épült utolsó új csatahajóikat olajmeghajtással építették. Ez 40%-kal növelte meg a hajó hatósugarát. Előnye egyértelmű volt: nyugodt tengeren tankerekből való utántöltésre adott lehetőséget, a legénység kisebb aránya foglalkozott a hajó sebességének "előállításával", több ember jutott a tüzérségnek, sebessége nagyobb és manőverezési képessége is jobb volt. Az 1. világháború brit flottaprogramok már kizárólag olyan csatahajók megépítésével számoltak, amelyek kőolajat égetnek.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

POLLMANN FERENC: Tank, páncélkocsi, és repülőgép
Az I. világháború fegyverei

A belső égésű motorok békés célokra történő alkalmazása a 20. század elejére már széles körben elterjedt Európában és Észak-Amerikában. A tankok és páncélautók, ill. a vadászgépek és bombázók kifejlesztésére gyakorlatilag csak az I. világháború folyamán került sor.A világháború folyamán a britek mintegy 2800 különböző típusú tankot gyártottak, francia szövetségeseik pedig még többet: kb. 4800-at. A világháború folyamán robbanómotorral működő erőgépeket vontatási célokra is alkalmaztak. Főleg a nehéztüzérség eszközeit mozgatták ilyen módon. Ezek a korábbi évek folyamán kifejlesztett, különféle típusú lánctalpas traktorok célszerűen módosított változatai voltak. A repülőgépek hadieszközként való alkalmazása kezdetben csupán a felderítésre korlátozódott. Komoly változást jelentett azonban, amikor sikerült megoldani a fedélzeti géppuska és a légcsavar szinkronizálását. Ez a forradalmi újítás a holland származású Anthony Fokker nevéhez fűződik, aki 1915 nyarán a németek számára megalkotta az első szinkron-géppuskát. Az új találmányt hamarosan az antantállamok repülőgépein is alkalmazták. Ezzel párhuzamosan jelentős mértékben felgyorsult az új, nagyobb teljesítményű motorok és gépek fejlesztése, és fokozták a termelést. A repülőgépmotorok teljesítményének növekedése megnyitotta a lehetőséget a bombázógépek fejlesztése előtt. Azoknak viszont szükségük volt a vadászgépek nyújtotta védelemre. A világháború végére a légierő önálló fegyvernemmé lett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSICSMANN LÁSZLÓ: Olajtermelő és tranzit-országok a Közel-Keleten
A nagyhatalmak monopóliumának megszűnése

Irán az 1950-es évek elejéig a világ elsőszámú olajtermelője és -exportőre volt. Perzsiában 1908-ban bukkantak olajra, a kőolajkészletek feltárásának koncessziója az 1909-ben alapított Angol-Perzsa Olajvállalat tulajdonába került, és 1913-ban megkezdődött a termelés. 1954-ben a vállalat a British Petroleum (BP) nevet kapta, multinacionális nemzetközi konzorcium keretében folytatta iráni tevékenységét, és egészen az 1979-es iráni iszlám forradalomig töretlen volt a kitermelés és az export.
1918 decemberében az olajban gazdag Moszul brit érdekszférába került, a franciák 25%-os részesedést szerezhettek az iraki olajtermelésből. 1928-ban az Egyesült Államok 23,75%-os részesedést szerzett a vállalatban. Az olajtermelés 1927-ben indult meg Irak területén, amikor Kirkuk városától északra olajat találtak. 1961-ben Irakban a puccsal hatalomra került Karim Kasszem államosította az Iraki Olajvállalatot, amely akkor 99,5%-ban iraki érdekeltségbe került.
Szaúd-Arábiában 1933-ban a négy amerikai vállalat tulajdonában lévő Aramco (Arabian American Oil Company, Arab-Amerikai Olajvállalat) kapott koncessziós jogot. Az 1970-es években Szaúd-Arábia jelentős részesedést szerzett az Aramcóban, majd 1980-ban 100%-os tulajdonossá vált.
Kuvaitban az 50-50%-os brit és amerikai érdekeltségben lévő Kuvaiti Olajvállalat (Kuwait Oil Company) szerzett koncessziót az olajlelőhelyek feltárására és a kitermelésre. Ezt Kuvait 1975-ben vette állami tulajdonba.
A közel-keleti államok másik csoportja nem rendelkezik jelentős mennyiségű olajkészlettel, ugyanakkor az olajszállítás szempontjából stratégiai helyen fekszenek. A kőolajat vagy tengeri úton, tankerhajókon, vagy olajvezetéken szállítják a célállomás felé. A II. világháborút követően négy ország emelkedett ki a tranzitútvonalak szempontjából: Egyiptom, Jordánia, Libanon és Szíria. A transzarábiai vezetéket 1950-ben nyitották meg, és a szaúdi olajexport 35%-a haladt ezen keresztül (érintve Jordániát, Szíriát és Libanont). A másik fontos olajvezeték három vezetéken keresztül az iraki olajat juttatta el a Földközi-tenger partjához, az egyik végállomása Szíriában található (Banias), míg a másik kettő Libanonban (Tripoli). A harmadik fontos tranzitútvonal a Szuezi-csatorna.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

NAJAT SHAMIL ALI: A közel-keleti olaj szerepe a világgazdaságban

Eddig is a közel-keleti országok jelentős szerepet játszottak az olajtermelés- és export területén, de jelentőségük az utolsó pár évtizedben sokszorozódott, amikor világossá vált, hogy a térségben található a világ olajtartalékainak mintegy 65%-a. Ha ehhez hozzáadjuk a Kaszpi-tenger térségének tartalékait, akkor már a világtartalékainak 75%-áról beszélhetünk. Az olaj részesedése a világ energia felhasználásában jelenleg mintegy 40% (a széné 25%, a földgázé 24%). Becslések szerint 2035-ben az olaj iránti kereslet a jelenlegi 80-82 millió barrel/napról 140 millió barrel/napra fog nőni. Ugyanakkor a földgáz iránti szükséglet 120%-kal nő majd. Az olaj iránti kereslet különösen Kína és India részéről nő, és közben csökken az eddig megismert és biztosra vehető olajtartalékok mennyisége és a kitermelési kapacitás. Az olaj mellett a Közel-Kelet adja a világ földgáztermelésének 12-15%-át és itt található a tartalékok 22%-a. Ennek a térségnek olyan előnyei vannak az olajkitermelés és -szállítás szempontjából, amelyekkel egyetlen más terület sem tud versenyezni.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban
Az 1960-as évek közepétől a Szovjetunió felbomlásáig

1965-ben a szovjet energiamérlegben a kőszén részesedése már csak 43% (a világátlag: 39,8%), miközben a kőolaj-felhasználás aránya már megközelíti a 36%-ot, mindössze pár tized százalékkal maradva el a korabeli világátlagtól.
Az olaj kitermelése az egykori Orosz Birodalomban, a Kaszpi-tenger partján található Baku környékén, már az 1870-es években kezdetét vette, és a 20. század elején Oroszország néhány évre a világ első számú kőolaj-hatalmává vált.
A "második Baku"-ként emlegetett volga-urali térség (kujbisevi, permi, orenburgi, volgográdi, ill. az uljanovszki és szverdlovszki területek egy része) feltárása még az 1930-as években elkezdődött. Előnye volt, hogy sűrű szerkezetű vasúti és vízi közlekedés hálózta be, ami lehetővé tette a kitermelt kőolaj biztonságos, több irányba való szállítását - pl. az Uraltól keletre eső és egyre fontosabb szerepet játszó országrészbe -, valamint hogy jóval közelebb esett a Szovjetunió legfontosabb ipari körzeteihez, mint a Kaszpi-tenger menti Baku. 1965-ben már ez a régió adta a szovjet kőolaj-kitermelés 72%-át.
Az 1960-as évek közepére egyértelművé vált, hogy a volga-urali olajmezőn túl a Szovjetunió további jelentős olaj- és gáztartalékokkal rendelkezik, mégpedig Nyugat-Szibériában (tyumenyi, tomszki, novoszibirszki és omszki területek). A tyumenyi olaj minősége az etalonnak számító amerikai BRENT-kőolaj minőségével versengett. A nyugat-szibériai mezőkön kitermelt kőolaj mennyisége 1972 és 1981 között rendkívül gyorsan, évenként átlagban csaknem 32 millió tonnával bővült. A térség már 1978-ban átveszi az ország első számú olajkitermelő körzetének pozícióját (teljesítménye évi 254 millió tonna).
1975-ben az Egyesült Államoktól a Szovjetunió átvette a "vezetést" a kőolaj-kitermelésben. Az 1960-as évek derekán már jelentős mennyiségű kőolajat és olajszármazékokat exportált. Az exportált mennyiségek folyamatos növekedésének, továbbá az 1970-es évek kétszeri (1973-1974, 1978-1981) olajárrobbanásának köszönhetően Moszkva az évtized derekától egyre jelentősebb valutabevételhez jutott. A jelentősen megnövekedett olajbevételeket Moszkva alapvetően két területen "élte föl". Az egyik tétel annak a katonai infrastruktúrának a kiépítése, amit különösen a Kínához fűződő viszony végzetes kiéleződése nyomán volt kénytelen finanszírozni. A másik, bevételeket fölélő tétel a Szovjetunió tetemes gabona- és húsimportjával függött össze. Az energiaár-változások a későbbiekben is jelentős hatást gyakoroltak Moszkva lehetőségeire és magatartására. 1985 novembere és 1986 áprilisa közt ugyanis a kőolaj hordónkénti ára csaknem harmadára zuhant, 30 dollárról 10-12-re. Az áresés több tízmilliárd dollártól fosztotta meg Moszkvát, megpecsételve ezzel nemcsak a gorbacsovi reformok sorsát, de a Szovjetunió jövőjét is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BORHI LÁSZLÓ: Az olaj az Egyesült Államok politikájában
1945-1990

A második világháború kitörésekor az Egyesült Államok a világ olajtermelésének még mintegy 63 százalékát állította elő, míg a manapság az élbolyt képező Perzsa-öböl menti országok mindössze öt százalékát. 1950-re már Amerika és a nyugat-európai országok is függővé váltak a kőolajtól, ahogy a háború után az ipari termelésben a kőolaj fokozatosan kiszorította a szenet. Ekkor már ismert volt a kőolaj hatalmas gazdasági jelentősége, és az is, hogy a nyersanyag legnagyobb lelőhelye a Közép-, illetve a Közel-Keleten van. A kőolajhoz való hozzáférés fokozatosan az amerikai biztonságpolitika része lett. Bár az olajtermelő államok vezetése támogatta az Egyesült Államok szovjetellenes törekvéseit, bonyolította a helyzetet Izrael állam kérdése: az USA arab, illetve izraeli érdekeinek összehangolása az amerikai külpolitika tartós, és nehezen megoldható problémája maradt.
Az 1950-es 1960-as években a kőolaj felhasználás növekedésénél már csak a kínálat emelkedett gyorsabban. A Közel-Kelet ismert olajtartaléka ebben az időszakban 28 milliárd hordóról 367 milliárdra nőtt. Mindez bőven fedezte a kereslet 5,5-szörös emelkedését. Döntő változást az 1973-as arab-izraeli háború, illetve az azt követő olajválság hozott a nemzetközi politikában. Ettől kezdve, a kőolaj történetében első ízben nem a hatalmas olajtársaságok és kőolajfogyasztó ipari társadalmak, hanem az olajvagyon birtokosai diktálták a feltételeket.
Az iráni forradalom, majd a Szovjetunió afganisztáni intervencióját követően 1980-ban megszületett a Carter-doktrína, amely kimondta, hogy ha külső hatalom kísérletet tesz arra, hogy ellenőrzése alá vonja a Perzsa-öböl térségét, azt az Egyesült Államok biztonságát ért támadásnak tekintik, és minden eszközzel visszaverik, beleértve a katonai erőt is.
1990. augusztusában Irak megtámadta és bekebelezte a vele határos Kuvaitot. Ennek súlyos következményei lehettek: Irak ellenőrzése alá vonhatta az OPEC termelésének mintegy 20 százalékát, így az Öböl térség domináns hatalmává, regionális, sőt világhatalommá válhatott volna, ami az Egyesült Államoknak, de európai és helyi szövetségeseinek sem volt érdeke. Politikai és gazdasági hatalma birtokában Irak akár atomhatalommá is válhatott volna, és ezt Washington minden eszközzel meg akarta akadályozni. Ugyanakkor óvatosan kellett eljárnia, mert nem akarta, hogy Irak megtámadása miatt az arab országok az Egyesült Államok ellen forduljanak. (Fontos feltétel volt, hogy Washington fő regionális szövetségese, Izrael, az arab támogatás érdekében nem vehetett részt a hadjáratban, bármennyire is szeretett volna.) Az ENSZ-mandátum birtokában a "Desert Storm" hadműveletnek Kuvait felszabadítása volt a célja, amit teljesített is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Az arab-izraeli konfliktus kronológiája (F. I.)

SIPOS PÉTER: Az 1973-as olajválság
Az olajár hatása a világpolitikára

A világ energiafogyasztása 1949-1972 között több mint három és félszeresére, míg az olajszükséglete több mint öt és félszeresére emelkedett. Az 1950-1960-as évek gyors gazdasági fellendülésének az alapját az olcsó olaj biztosította. A kőolajipar világrendszere két alapra épült: a nagy olajtársaságokra és a közöttük kialakult viszonyra, valamint az olajtársaságok és az olajbirtokoló országok kormányai közötti kapcsolatokra. A társaságok minden tekintetben önállóak voltak, nemcsak a kitermelést, hanem a szállítást, a forgalmazást és az értékesítést is egymaguk végezték, saját olajmezőkkel, hajókkal, finomítókkal és töltőállomás-hálózattal rendelkeztek. Az olajtermelő országokat felosztották egymás között és konzorciumokat hoztak létre, amelyek egyezményei az olajtermelő országok kormányait teljesen passzív szerepre kárhoztatták. A termelés és értékesítés szerkezete az 1960-1970-es évek fordulóján módosult alapvetően. Egyrészt, mert a gyarmati rendszer az 1960-as években összeomlott, s ez növekvő öntudatot és érdekérvényesítési potenciált biztosított a fejlődő világ, így az olajtermelő országok számára is. Másrészt az 1960-as évek második és az 1970-es évek első felében a világ olajfogyasztásának növekedése minden eddiginél gyorsabb sebességre váltott. Az olajbőség viszont fokozatosan megszűnőben volt. A piaci helyzet változása következtében 1970-től az olajtermelő országok fölénybe kerültek és ők diktálhatták a feltételeket a társaságoknak. A felek között két kérdésben bontakozott ki vita: az olajárakról, valamint a termelés ellenőrzéséről és ezzel összefüggésben a profit megoszlásáról.
Már az 1956-os és az 1967-es arab-izraeli háborúk idején felmerült az "olajfegyver" bevetése az Izrael-barát országok ellen. Akkor azonban még az amerikai kutak pótolták az arab szállítások csökkenése okozta hiányt. Az 1970-es években viszont az Egyesült Államok már nem rendelkezett szabad kapacitással, amely védelmet nyújthatott volna az olajfegyver ellen. 1973. október 8-án Bécsben tárgyalások kezdődtek az OPEC-államok és a társaságok képviselői között. Az alkudozás eredménytelen maradt, mire az exportáló országok megbízottai október 16-án Kuvait City-ben egyoldalú döntéssel 70%-os emelést állapítottak meg.
Időközben, október 6-án kirobbant az újabb arab-izraeli háború. Az Izraelnek nyújtott amerikai hadfelszerelés szállításokra válaszul, az arab államok teljes olajszállítási embargó alá vetették az Egyesült Államokat, továbbá Hollandiát, Portugáliát és Dél-Afrikát, amelyek szintén támogatták Izraelt. Az olajárak soha nem tapasztalt szintre emelkedtek. Az embargó ugyan közvetlen politikai céljait nem érte el, 1974 márciusában az OPEC-országok beszüntették az embargót. Tartós maradt viszont az 1973. őszi események következtében többszörösére emelkedett olajár.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSICSMANN LÁSZLÓ: A második olajválság és hatása, 1979

1979-ben sor került a második olajválságra, amelynek hátterében a közel-keleti változások álltak. 1979. február 1-jén Iránban megbuktatták a nyugatbarát Pahlavi-dinasztia hatalmát. A másik jelentős esemény a Camp David-i megállapodás aláírása volt Egyiptom és Izrael között (1978. szeptember 17.), amely kiváltotta az arab országok ellenszenvét. Szaúd-Arábia a békeszerződést követően az olajtermelésének jelentős csökkentéséről döntött, ami az olajárak további emelkedéséhez vezetett. Mindez az USA számára stratégiailag még inkább felértékelte a Perzsa-öböl jelentőségét. Az 1980 szeptemberében kirobbant iraki-iráni háború hátterében is az olajszállítási útvonalak feletti ellenőrzés kérdése állt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BURUCS KORNÉLIA: Olaj és gáz a magyar háztartásokban

A lakosság energiafogyasztása az 1960-as évek végén megváltozott: lehetővé vált az ásványi olaj háztartási tüzelőanyagként való használata. Az ismeretterjesztő füzetecskék az olajtüzelés több előnyös tulajdonságát - könnyen kezelhető, jól szabályozható, viszonylag kis helyigényű - sorolták fel a szilárd tüzelőanyagokkal (fa, szén, koksz) szemben. Bár az olajtüzelés drágának számított, a tüzelőanyaga nagy fűtőértékkel bírt, így üzemeltetését gazdaságosnak ítélték. Az olajkályhák (majd a központi fűtés) Magyarországon főként a vezetékes gázzal el nem látott területeken terjedtek el. Vidéken a ház körüli fa- és egyéb mezőgazdasági hulladékok elégetésére meghagyták a szilárdtüzeléses kályhát is, majd az 1970-es években a kőolajár-robbanás miatt ismét előtérbe került a széntüzelés. A másik új fűtési megoldást a földgáz felhasználása nyújtotta. Az 1970-es évek közepétől fejlődésnek indult a gázszolgáltató hálózat. Az 1990-es évek elejétől a nagy gázprogramok keretében egész országrészek, sőt eldugott településekre is eljutott a földgáz.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DÖMÖTÖRFI TIBOR: A "hét nővér" alkonya
Az olajpiac strukturális átrendeződése napjainkban

A szénhidrogén-ipar a kezdetektől fogva nagy befektetéseket igénylő és jelentős költségekkel járó vállalkozásnak bizonyult. Cserében azonban hatalmas haszonnal kecsegtetett. Nem csoda, hogy a szabadversenyes kapitalizmus időszakában a kőolaj bányászata, finomítása, szállítása és eladása rövid időn belül nagy tőkeerejű konszernek kezében összpontosult, elsősorban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. A trösztellenes törvény keretében került sor 1911-ben Amerikában a John D. Rockefeller tulajdonát képező, a századfordulótól a piacot uraló Standard Oil Company felosztására. Az így keletkezett vállalatok egy része rövid időn belül nemzetközi jelentőségű, önálló konszernné fejlődött, mint a Standard Oil of New Jersey (Esso, jelenleg Exxon), a Standard Oil of New York (Socony, később Mobil Oil) és a Standard Oil of California (Socal, jelenleg Chevron). Még a II. világháború előtt csatlakozott a nevezettekhez a Royal Dutch Shell, az Angol-Perzsa Olajtársaság (majdan British Petroleum, BP), a Gulf Oil és a Texaco, együtt létrehozván a világ legnagyobb olajkartelljét. E híres-hírhedt "hét nővér" határozta meg az 1970-es évek elejéig globális méretekben az olajipar termelését, alakította az árakat és nem kis szerepük volt a nemzetközi politika alakításában.
Az egykori (fúziók által időközben négyre csökkent) "hét nővér" legtekintélyesebb képviselőinek világpiaci helyzete napjainkra alaposan megrendült, mióta - főként az OPEC megalakításával összefüggésben - egyre több helyen a kőolajtermelő országok államilag kontrollált társaságai vették át ezen a területen a vezetést. Összességében jelenleg a világ kőolaj-kitermelésének már 62%-át állami társaságok ellenőrzik, ez az olajtartalék vonatkozásában 88%-ot tesz ki. A földgáz esetében a kitermelési hányad hasonló, viszont itt a tartalékok 92%-a van állami kézben.
Az olajár alakulásában számos tényező összhatása érvényesül. Kétségtelenül állandó bizonytalansági tényezőt jelent azonban ebben a helyzetben, hogy az átrendeződő globális olajpiacon ki és mikor veti be a továbbra is stratégiai jelentőségű "olajfegyvert".
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VÁMOS PÉTER: A sárkány és a fekete arany
Kína olajpolitikája 1949-től

A 21. század egyik legjelentősebb fejleménye Kína szuperhatalommá emelkedése lesz. A világ legnépesebb országának modernizációja növekvő energiafelhasználással párosul, a hajdani kőolajexportőr napjainkban már a világ második legnagyobb olajvásárlója.
Az 1949-ben létrejött Kínai Népköztársaság iparát a semmiből kellett megteremteni, és ehhez a Szovjetuniótól kapta meg a szükséges segítséget. A szovjet támogatás elvesztése után Peking célja az önellátás, az olaj- és földgázszükséglet hazai forrásainak feltárása és kiaknázása volt. Kína az 1960-as évek közepére kiépítette az 1959-ben felfedezett tacsingi olajmezőt, és kőolajból önellátóvá vált. A megtermelt olajból 1970-től exportra is jutott, 1986-tól azonban a termelést elsősorban belső felhasználásra fordítják, az exportot visszafogják. Kína ma már kőolajszükségletének közel 40%-át importálja, s az arány 2020-ra becslések szerint 70%-ra nőhet. A világ olajszükséglet-növekedésének 40%-a Kínához köthető. Az energiaellátás biztosítása nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági kérdés is. Az energiabiztonság alapja az ellátás sokoldalúsága, szükség van a hazai termelő, szállító és feldolgozó kapacitás növelésére és a külső kapcsolatrendszer szélesítésére, a külföldi olajtartalékokhoz való közvetlen hozzáférés megteremtésére. A nagy állami olajcégek a kilencvenes évek elején kiléptek a nemzetközi piacra, célterületeik: a Közel-Kelet (ahonnan az elmúlt évtizedben a kínai import kétharmada származott), Afrika, Közép-Ázsia és Oroszország, de erősödik az együttműködés Dél-Amerikával és Ausztráliával is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

POGÁNY ÁGNES: A magyar kőolajipar első évszázada
1882-1989

A történelmi Magyarország területén szervezett állami geológiai kutatások 1893-ban kezdődtek el. A hazai szénhidrogénipar első jelentős vállalatát, a Kőolajfinomító Társaság Rt.-t, 1882-ben alapították meg, és 1883-ban már a vállalat nagy kapacitású olajfinomítót épített Fiumében, amely Európa első ipari méretű kőolajfinomítója volt. 1914-re a társaság a fiumein kívül még négy másik finomítóval rendelkezett. Az I. világháború után a korábban feltárt lelőhelyek a trianoni határokon kívülre kerültek, így a magyar kormányzat újabb szénhidrogén-lelőhelyek után kutatott.
1937. november 21-én megindulhatott Magyarországon az olaj ipari méretű kitermelése. Az (amerikai-brit) Eurogasco, amely a Dunántúl egész területére szénhidrogén-kutatási és bányászati jogot kapott, a kőolaj és földgáz kitermelésére, feldolgozására és értékesítésére új részvénytársaságot alapított. A Magyar Amerikai Olajipari Rt. (Maort) 1938. július 15-én jött létre. A Maort termelése gyorsan nőtt, 1940-ben már teljesen fedezte, a következő évben pedig már 100 ezer tonnával meg is haladta a hazai szükségletet, így Magyarország kőolajexportáló ország lett. A magyar kormány német nyomásra 1941. december 20-án elrendelte a már 1939-ben hadiüzemmé minősített Maort kincstári használatbavételét. 1944-ben a magyar olajtermelés 77%-a a Harmadik Birodalomba került. A háború végén a berendezések, gépek és az anyagkészlet jelentős részét Bajorországba hurcolták.
A szovjet csapatok április 2-án foglalták el az olajmezőket, onnantól a békeszerződés aláírásáig (1947. február 10.) a szovjet hadsereg-parancsnokság irányította a kőolaj kitermelését, több száz millió pengő értékű anyagot és felszerelést szállítottak el térítés nélkül. A korábban kiválóan működő vállalat néhány hónap alatt az összeomlás szélére jutott, alig jutott bevételhez, a szovjet hadsereg az átvett olajért nem fizetett. A szovjet követelések hatására már 1945-ben felvetődött a kőolajbányászat államosításának terve. Az államosítás jogosságának igazolása érdekében, az ÁVH által összegyűjtött, nagyrészt koholt bizonyítékok alapján megvádolták a Maort-ot, hogy megszegte a korábban vele kötött koncessziós egyezményt. Az USA tiltakozása ellenére, 1948. szeptember 24-én állami kezelésbe, 1949. december 31-én pedig állami tulajdonba vették a Maort-ot.
1951-ben felfedezték a nagylengyeli kőolajmezőt, és az 1957-1958. évi alföldi kutatások is sikerrel jártak. Az itt feltárt földgáztelepek jóval nagyobbak voltak az addig ismert dunántúliaknál. 1970-ben az országos termelésből a kőolaj 68%-át, a földgáz 96%-át már az alföldi területeken termelték. A növekvő szükségletet azonban a belföldi termelés nem tudta fedezni, így a magyar kormány egyre inkább a szovjet kőolajimportra alapozta az új beruházásokat. 1975-től Magyarország komoly cserearány-veszteséget szenvedett el a Szovjetunióval folytatott kereskedelemben, elsősorban az energiahordozók árainak ugrásszerű emelkedése miatt. Miközben az ország súlyosan eladósodott, külgazdasági egyensúlya megingott, a magyar szervek nem közvetítették az olajárak emelkedését az amúgy sem költségérzékeny vállalatok felé. Nem változott a magyar gazdaság túlzott energiafelhasználása, nem mérséklődött az energiahordozó import sem. Ezek a problémák nagyban hozzájárultak az 1980-as évekre kialakult súlyos gazdasági és pénzügyi válsághoz.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BURUCS KORNÉLIA: A műanyag a köznapi tárgykultúrában
Magyarország az 1960-1980-as években

1940-es évektől a műanyag egyre újabb változatait állították elő s alkalmazási területei dinamikusan bővültek. Már nemcsak a nemesebb anyagok utánzásának lehetőségét látták benne, hanem speciális tulajdonságai alapján, a modern kor modern anyagaként tekintettek rá. Az 1970-es évek olaj- és energiaválságának hatására, a kibontakozó ökológiai mozgalmakra reagálva aztán a műanyagok környezetkárosító hatásáról szóló negatív vélemények erősödtek föl.
Az eltérő eljárásokkal, különböző összetevőkből előállított műanyagok egyes fizikai tulajdonságai - rugalmasság, könnyen formálhatóság, nagy kopásállóság, teherbíró képesség, víz- és vegyszerállóság, nem korrodálódnak; fröccsöntéssel, extrudálással, sajtolással stb. olcsón, nagy szériákban, méretpontosan állíthatók elő kis és nagy alakú formadarabok - felülmúlják a "hagyományos" szerkezeti anyagokét.
Műanyagokkal az élet legkülönbözőbb területén találkozunk (villamosipar, hírközlési technika, gépipar, közúti, légi és víz járművek, építőipar, gyógyászati eszközök, csomagolóipar). Az 1960-as évektől a műanyag a lakásépítésben, lakberendezésben és használati tárgyai között is megkezdte hódító útját. Mintegy másfél évtized múlva csengett le a "mindenáron műanyagot" buzgalma, addig a szaklapok a szintetikus anyagok életmódot forradalmasító hatásáról írtak. Az épületekbe műanyag szigetelőanyagok, nyílászárók, padlóborítások kerültek, és a bútorok is mind nagyobb arányban készültek műanyagból: konyhabútorok, szekrények, műszálas kárpitos bútorok, fürdőszoba-bútorok. A felszerelési tárgyak a fürdőszobában, konyhában is mindinkább műanyagok lettek. A csomagolóipar fejlődésével az élelmiszerek egyre nagyobb része is műanyagtárolókban került haza a boltokból. A ruházati anyagok közé is behatolt a műanyag a műszálas vagy kevert szövetek, kötőfonalak, műbőrök révén. A műanyag ruházati cikkek térhódítása a mosószerek korszerűsítését is magával hozta. De nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek világát is átalakította a műanyag: játékaik nagy része már abból készül.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

HÍREK

. Üstökösbecsapódás 13 ezer éve . A Vinca-kultúra városa .Angkor . Mongólia új története
(Farkas Ildikó)