2007/8
Tartalomjegyzék

KÖZÖS DOLGAINK

GLATZ FERENC: Megbékélni történelmünkkel, felismerni érdekeinket
Beneą-dekrétumokról, kirekesztésekről

Szlovák és magyar nemzetiségű, szlovák és magyar állampolgárságú embereknek a 21. század elején több a közös, mint az ellentétes érdekük. Először történelmünk során közösen kell(ene) törni a fejünket azon a lehetőségen, amelyet az "új haza", az Európai Unió kínál. Mint szomszédoknak. Okosan használni a közösen lakott Kárpát-medence természeti adottságait, új táj- és vízgazdálkodási, közlekedési, befektetésösztönző stratégiákat kialakítani. (Közös Duna-terv, közös regionális autóutak, regionális turizmus, nem szólva a térséget sújtó árvizekről, a határokon átnyúló természeti környezeti betegségekről stb.) Keresni kell(ene) a két kisállam közös érdekérvényesítési lehetőségeit - akár az unió fórumain is - a nagy adófizető közösségek (államok) mellett. (Pl. a térség településfejlődési sajátosságainak hasonlóságaiból adódó érdekeink érvényesítését, ahogy teszik ezt az unióban a tengerparti vagy a hegyvidéki térségek államai, új támogatási előnyöket harcolva ki az unión belül maguknak.) Keresni kell(ene) a kis nemzetek - amilyenek mindketten vagyunk - megmaradási stratégiáit a kultúrák globalizálódásának korában. Amikor az ipari-technikai forradalom és a kommunikációs forradalom felteszi a kérdést: a világérintkezés nagy nyelvei mellett mi lesz a kisnemzeti anyanyelvi kultúrák jövője? Akár megkísérelni azt is: az unió - ha már helyesen támogatja az élelemtermelést, a környezetgazdálkodást (a biodiverzitást) -, akkor most már az emberi kultúra sokszínűségét (diverzitását) is kiemelten támogassa. Vagyis a kisnyelvi kultúrák megmaradását. Amelyek megtartása soha nem lehet kitéve a szabad piacnak. Vagy ha igen, akkor néhány generáció után a kisnyelvek szubkultúrába süllyednek. És sorolhatjuk a csak közösenmegnyíló lehetőségeket és sorolhatjuk a csak közösen érvényesíthető érdekeket. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

©TEFAN ©UTAJ: Megszabadulás a kisebbségektől
Szlovák történész a csehszlovák-magyar lakosságcseréről

A II. világháború utáni időszakot Európa több országában a lakosság nagy számának elmenekülése, kényszerű migrációja és önkéntes elvándorlása jellemezte. (A németek kitelepítése Lengyelországból, Magyarországról és Csehszlovákiából a legnagyobb kényszermigráció volt Európában ezekben az években.) Az országok közötti lakosságcsere keretében történő kényszeráttelepítés a szlovákiai magyar nemzetiségű lakosságot is érintette. A csehszlovákiai magyarok tervezett egyoldalú kitoloncolása és kitelepítése mellett a magyar nemzetiségű lakosság kicserélése a magyarországi szlovákokkal a csehszlovák kül- és belpolitika terveiben olyan eszközként szerepelt, mint amellyel biztosítania lehet Csehszlovákia szláv jellegét. A szlovákiai magyar kisebbség teljes áttelepítésének gondolata - nemzetközi támogatás hiányában - nem bizonyult reális gondolatnak, a széles körű lakosságcsere megvalósítása azonban igen. Csehszlovákia győztes államként jóval előnyösebb helyzetben volt, mint a világháború vesztesei közé tartozó Magyarország A csehszlovák-magyar kapcsolatok ügye a Szovjetunió gondnoksága alá került, ami Csehszlovákiának kedvezett, hiszen Moszkvától nem volt idegen a népcsoportok áttelepítése.

A csehszlovák-magyar tárgyalások erről a kérdésről 1945. december 2-án kezdődtek Prágában, az egyezményt 1946. február 27-én írták alá. Az egyezmény V. cikkelye szerint Csehszlovákia területéről Magyarországra akkora számú lakosságot kell áttelepíteni, amely megegyezik a Magyarországról Csehszlovákiába áttelepülésre jelentkezett szlovák és cseh nemzetiségű személyek számával. A lakosságcsere érdekében Magyarországon és Szlovákiában egyesített területeket hoztak létre, ahová a cserére jelentkezett és kijelölt családokat költöztették. A Magyarországról áttelepülni akaró szlovákok száma az 1947 februárjában készült összesítésben 95 421 volt. A csehszlovák fél azt várta, hogy a cserére több magyarországi szlovák jelentkezik, a lakosság azonban a maga gazdasági érdekeit a nemzeti elvek fölé helyezte. Az emberek jelentős része nem volt hajlandó távoli ősei szülőföldjére való visszatérés címén elhagyni az elődök által megművelt földet. Csehszlovákiából 1946. augusztus 26-án 105 ezer magyar nemzetiségű lakosról szóló jegyzéket adtak át a magyar kormánynak. Ebben azok szerepeltek, akiket a csehszlovákiai hatóságok a magyarországi áttelepítésre kiválasztottak. A lakosságcsere beindításával szembeni magyar fenntartásokra a szlovák fél azzal válaszolt, hogy már 1945 őszétől elkezdte és 1946-ban is folytatta a magyar nemzetiségű lakosság csehországi deportálását. A Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött meg, és 1947. december 19-éig tartott, amikor a karácsonyi ünnepek miatt leállították, majd 1948 márciusától gondok között folytatódott egészen december 21-ig, amikor az utolsó transzport is elment. Az utolsó szlovák áttelepülő család 1949. január 1-jén távozott Magyarországról.

1945-1948 között Csehszlovákiából Magyarországra összesen 89 660 személy került, ebből körülbelül 34 ezer a lakosságcsere-egyezményen kívül.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

POPÉLY ÁRPÁD: A lakosságcsere kronológiája

1938
október 9-13. A müncheni egyezmény alapján magyar-csehszlovák tárgyalások zajlanak Komáromban a szlovákiai magyarlakta területek sorsáról. Először merül fel cseh-szlovák részről a népcsere elve.

1943
december. A Moszkvában tárgyaló Beneą a német mellett felveti a magyar lakosság kitelepítésének lehetőségét is.

1944
augusztus 29. Besztercebányán kitör a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) által irányított szlovák nemzeti felkelés. Megszületnek az első magyar- és németellenes jogfosztó intézkedések.
szeptember 6. Az SZNT kiadja 6. sz. rendeletét a német és magyar nemzetiség oktatási és istentiszteleti nyelvéről.
november 23. A londoni csehszlovák emigráns kormány memorandumot intéz az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányához. Felkéri őket, hogy járuljanak hozzá a német és magyar lakosság háború utáni kitelepítéséhez.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DÖMÖTÖRFI TIBOR: A németek kitelepítése

Az 1938 előtti Csehszlovákia területén mintegy 3,5 millió német élt, túlnyomó részük Cseh- és Morvaországban ("szudétanémetek"), csekély részük Szlovákiában ("kárpáti németek"). Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény nyomán a 80%-ban németek lakta Szudéta-vidéket a hitleri Németországhoz csatolták, majd 1939. március 15-én a Wehrmacht bevonulásával a maradék Csehország is a német állam része lett, "protektorátusként". Egyidejűleg Szlovákia "önálló" állammá vált. A Harmadik Birodalom bukásával mindkét országrészben a németek elleni kollektív fellépések sorozata kezdődött el. A csehszlovákiai németek - és magyarok - jogi helyzetét a második világháború után a Beneą-dekrétumoknak nevezett, ideiglenes törvényerejű elnöki rendeletek határozták meg. Ezek - a kitelepítésektől függetlenül - a kollektív bűnösség elvén alapulva kimondták az érintettek jogfosztottságát és vagyonvesztését. Hivatalos adatok szerint 1946. október végéig 2 millió 170 ezer németet telepítettek ki Csehszlovákia területéről. (A tényleges szám jóval 3 millió felettire becsülhető.)
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

STARK TAMÁS: Beneą Moszkvában, 1943. december

A londoni csehszlovák politikusok biztosak voltak abban, hogy Kelet- és Közép-Európa sorsának alakulásában a Szovjetuniónak döntő s zerepe lesz, ezért a szovjet vezetők megnyerését politikai elképzeléseik megvalósításához nagyon fontosnak tartották. Beneą 1943. decemberben Moszkvába utazott, a magával vitt memorandum a legfontosabb célként a határ menti területek "idegenektől" való megtisztítását jelölte meg. A tárgyalásokon új elemként pánszláv érveket is bevetett a kitelepítés ügye mellett. A "magyarkérdés" megoldását a csehszlovák vezetők, ezen memorandum szerint is, a lakosságcserében látták. 1943. december 18-án Sztálin beleegyezést adta a memorandumban foglaltakhoz.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZARKA LÁSZLÓ: A magyarok jogfosztásának szlovákiai különszabályozása
1944-1948

Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt magyar fegyverszüneti megállapodás értelmében az 1938. november 2-i bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt területek ismét Csehszlovákiához kerültek. A felvidéki magyarság nagyobbik része (hozzávetőleg 600 ezer) a kisebbségek nélküli nemzetállam kialakítására törekvő III. Csehszlovák Köztársaságban került ismét kisebbségi s orsba.

Az 1945. április 5-én megalakult új csehszlovák kormány kihirdette a Moszkvában jórészt az emigráns csehszlovák kommunista vezetés által kidolgozott kormányprogramot, amelynek VIII. pontja kifejtette a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervét. A kormányprogram végrehajtásában, a két kisebbség felszámolásában az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig (1945. október 28.) meghatározóak voltak Beneą köztársasági elnöki dekrétumai, ill. Szlo vá kia területén az Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei .

Edvard Beneą köztársasági elnök 1941 és 1944 között, az emigrációban 45, 1945. május 14. és 1945. október 27. között 98, összesen 143 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1946 márciusában a dekrétumok kibocsátásának napjához kötött hatállyal törvényerőre emelte. A 143 dekrétumból 13 vonatkozik valamilyen formában közvetlenül a német és magyar kisebbségre, s jó néhány további közvetve szintén tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek összefüggtek a két kisebbség - mint kollektív bűnös - elmarasztalásával. Az említett 13 dekrétum közül az 1945/5., 12., 16., 28. és 71. sz. dekrétumok explicite csak a cseh országrészekre vonatkoztak, még abban az esetben is, ha címükben vagy bevezető rendelkezéseikben a németek mellett a magyarokat is felsorolják, mint az adott dekrétum által érintett népcsoportot .

Ebbe a kategóriába tartozik az 1945. május 19-én kiadott 5., az 1938-1945 közötti vagyoni ügyletek érvénytelenítéséről és "a németek, magyarok és árulók, kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről". A dekrétum 4. §-a kimondta: "Állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni a) a német vagy magyar nemzetiségű személyeket (.)" Az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33. sz. elnöki dekrétum a németektől és magyaroktól - a müncheni szerződés, ill. a bécsi döntés semmisségének ellenére - megtagadta a csehszlovák állampolgárság visszaadását, mi több, azokat a németeket és magyarokat is megfosztotta attól, akik 1938 után a II. Csehszlovák Köztársaság polgárai maradtak az állam megszűntéig. A szlovákiai magyarok 1945-1946. évi csehországi deportálásának jogi ala pját az 1945. évi 88. sz. elnöki rendelet teremtette meg, amely az általános munkakötelezettséget szabályozta. Az elnöki dekrétumokat több alapkérdésben az SZNT rendeletei pótolták. A népbírósági, ill. a vagyoni kérdésekben, a retribúció, reszlovakizáció, valamint a belső kolonizáció ügyeiben alapvetően a szlovákiai jogszabályok alapján jártak el a hatóságok. Az elkobzott német és magyar vagyon kezeléséről az SZNT 1945. évi 50. sz. rendelete intézkedett, a szlovákiai munkatáborokról pedig az 1945. évi 105. sz. rendelet.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

POPÉLY ÁRPÁD: Magyar tiltakozó jegyzékek, 1945

A magyar kormány az első csehszlovákiai jogfosztó intézkedésektől kezdve szót emelt a felvidéki magyarság jogfosztása és kitoloncolása ellen. A fegyverszüneti egyezmény értelmében a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) felügyelete alá helyezett Magyarországnak ugyanakkor semmiféle eszköze nem volt, hogy rábírja Csehszlovákiát a magyar kisebbséggel szembeni magatartása megváltoztatására, legfeljebb a szovjet vezetésű magyarországi SZEB-hez vagy a győztes nagyhatalmak, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió budapesti képviselőihez fordulhatott panaszaival. A magyar tiltakozó jegyzékeket a SZEB szovjet vezetői sorra elfektették, azokkal a bizottság érdemben soha nem foglalkozott, s annak sem maradt nyoma, hogy közbenjárt volna a csehszlovák kormánynál bármely magyar panasz orvoslása érdekében. A nagyhatalmak vonakodtak közbelépni a csehszlovákiai magyarság helyzetének javítása érdekében, s nemzetközi vizsgálóbizottság felállítása, ill. Szlovákia magyarlakta területeinek nemzetközi ellenőrzés alá helyezése helyett inkább kétoldalú megállapodást sürgettek a lakosságcseréről. Ezért a magyar kormány végül rákényszer ült a tárgyalások felvételére és a lakosságcsere-egyezmény aláírására, mégpedig a Csehszlovákia által diktált feltételek többségének elfogadásával.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DISPUTA

RÓNA-TAS ANDRÁS: Tudtak-e írni a magyarok a honfoglalás előtt?
Írásbeliség Eurázsiában, 7-9. század

Az eurázsiai sztyeppén a kínai nagy faltól egészen a Kárpát-medencéig, a Balkán nyugati részét is beleértve, a magyar honfoglalás előtti évszázadban mindenütt jelen volt az írás valamilyen fajtája. A cikk bemutatja ezeket az írásokat: gót írás, grúz és örmény írás, tibeti írás, iráni népek írásai, törökök írásai, türk rovásírás, dunai bolgár írásbeliség, avar írásbeliség, kazár írásbeliség, szlávok írásai.

A magyar nyelv őriz olyan, az írásbeliséggel kapcsolatos szavakat, amelyek már megvoltak a magyarok nyelvében a honfoglalás előtt is. Ezek a betű, az ír, a könyv, az olvas és a szám szavunk. A betű, az ír, és a szám szavunk török eredetű. Az ír eredetileg 'ró, fába vés' jelentésű szó volt a törökben. Könyv szavunk valószínűleg gót eredetű, de török közvetítéssel jutott el hozzánk. Olvas szavunk vagy török, vagy finnugor, de lehet, hogy itt két azonos jelentésű, különböző eredetű szó olvadt össze. E szavak együttes bizonyítékai lehetnek annak, hogy a honfoglaló magyarok körében nem volt ismeretlen az írásbeliség. A magyarok a honfoglalás előtt, más írások mellett, használhatták a kelet-európai rovásírást. Írásbeliségük hasonlított a kazár, az alán, a gót és a szláv rovásírásos rendszerekhez, és ezzel beilleszkedett a korabeli kelet-európai írásbeli műveltségbe.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

FIGYELŐ

BARÁTH MAGDOLNA: Temetés, újratemetés-rehabilitáció (1949-1964)
Rabtemetők, jeltelen sírhelyek

A személyi kultusz idején elkövetett törvénysértések nemcsak a személyek életében, hanem haláluk után is folytatódtak. A holttesteket úgy igyekeztek eltüntetni, hogy arról semmiféle nyom ne maradjon. A kivégzéseket végzők nem tudták, hová szállítják el a tetemeket, a temetést végzők pedig nem tudták, kit szállítanak és temetnek el (ezért néha még a holttest fejét is beburkolták, hogy ne kegyen felismerhető). Két nagy temetőt használtak: a budapesti Újköztemetőt és a váci rabtemetőt, ahol 1945 és 1950 között a kivégzetteket vagy a börtönben elhunytakat eltemették. A temetőkben gyakran álnéven jelentették be az elhunytakat, vagy "konspirációs temetőt" hoztak létre, pl. Vácott a Csata-dűlőben földelték el a halottakat, vagy a Gödöllő felé vezető országút melletti erdős részen (pl. Rajkékat).

Első ízben 1956-ban került a törvénytelenségek áldozatainak rehabilitációja napirendre. Ekkor a Legfőbb Ügyészség 4951/56. sz. határozatában elrendelte az 1954-55-ben lefolytatott perújítási tárgyalások során felmentett Rajk László, Sólyom László és társaik holttestének kihantolását és azonosítását. A BM Ellenőrzési Főosztályának 1957. november 8-i jelentése szerint az 1949-50-ben politikai perek során kivégzett, illetve elhunyt személyek felkutatása során 26 holttestet exhumáltak.

A kérdés az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1962. augusztus 14-16-i ülésén hozott, a törvénysértések ügyének lezárását célzó határozatát követően került újra napirendre. A politikai bizottság 1963. június 11-i határozata kötelezte a belügyminisztériumot, hogy a BM megfelelő szervei fél éven belül derítsék fel és jelentsék, hogy a személyi kultusz áldozatául esett munkásmozgalmi személyek (vagy közvetlen hozzátartozóik) hová lettek eltemetve. Egy tájékoztató szerint a koncepciós ügyekben folytatott vizsgálat, börtönbüntetés letöltése közben meghaltak, illetve kivégzettek száma 54 volt, közvetlen hozzátartozóik közül pedig négyen lettek öngyilkosok. Az 58 elhunyt közül 44 személynek a nyughelye pontosan ismert volt, így 14 személy temetési helyének megállapítását kellett elvégezni. A "konspirációs temetések" miatt ehhez az akkori ügyekben résztvevőket (Péter Gábor, börtönparancsnokok, az ÁVH orvosa stb.) kellett személyesen kikérdezni.

A párthatározat végrehajtásáról 1964. augusztus 17-én készült el az összefoglaló: a keresett 14 személy közül 9 holttestét Vácott, az 1950 őszén a Csata-dűlőben létesített konspirált temetkezési helyen, valamint a váci rabtemetőben, 4 személy holttestét a rákoskeresztúri Újköztemető rabparcellájában, 1 személy holttestét pedig a recski temetőben találták meg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

URBÁN ALADÁR: Batthyányné Zichy Antónia grófnő áldozatos szerelme
Az első magyar miniszterelnök feleségének sorsa

Gróf Batthyány Lajos 1834 decemberében megházasodott, feleségül vette a 18 esztendős Zichy Antónia grófnőt. 1840 tavaszán Batthyány Pestre költözött, hogy Pestet, ahol az ország kereskedelme összpontosult, politikai központtá emelje. Az új helyzetben Batthyányné szerepe a fogadások és bálok alkalmával valódi politikai súlyt kapott, húgával, Károlyiné Zichy Karolinával élenjártak abban, hogy a védegyleti mozgalom keretében nyilvános rendezvényeken hazai anyagokból készült ruhákban jelenjenek meg. 1848. július 5-én megnyílt Pesten az első népképviseleti országgyűlés, s ez ismét reprezentációs kötelezettséget jelentett Batthyányné számára.

1849. január 8-án Batthyányt letartóztatták. Az asszony már másnap elindult legnagyobb lányával, s postakocsival érkezett meg Budára. Pár nap múlva egy őrnagy kíséretében meglátogathatta férjét. A Budán őrzött 31 magyar politikai foglyot - köztük Batthyányt - először a krajnai Laibach várába, majd július végén Pozsonyba, augusztus 11-éről 12-ére virradó éjjel pedig nagy sietve Olmützbe szállították. Itt augusztus 16-22. között zajlott Batthyány pörének főtárgyalása. Batthyányné mindenhová követte férjét, és legtöbbször engedélyt is kapott, hogy meglátogassa őt, gyakran gyermekeivel együtt is. Az augusztus 30-án kihirdetett - de Batthyányval nem közölt - ítélet felségárulásban marasztalta el a grófot, kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A foglyokat szeptember 12-én Pestre szállították, Batthyányné már másnap megérkezett ide, naponta felkereste férjét, néha több órát is eltöltött nála a gyerekekkel együtt. Az ítéletet október 5-én reggel hirdették ki Batthyány előtt, aki halálos í téletre - főként a megalázó kötél általira - nem számított. Batthyányné férjével ekkor már csak kísérővel találkozhatott, egy hadbíró kísérte fel hozzá, s az ügyeletes foglár végig ott maradt mellette a beszélgetés ideje alatt. Amikor a foglár a hadbíróhoz fordult, Batthyányné kihasználta a pillanatot, s a magával vitt tőrt átadta férjének. Batthyány az elkülönítő szobában este tízkor lefeküdt, majd megírta búcsúlevelét. Ezt követően pihenni tért, fejére húzta a takaróját, s anélkül, hogy az ágy végében ülő foglár bármit észrevett volna, a kis tőrrel átvágta nyakizmait, hogy lehetetlenné tegye az akasztást. (Súlyos vérvesztesége miatt majdnem elvérzett.) Mivel egyetlen hang sem árulta el a történteket, a foglárok csak akkor fedezték fel a súlyos sebet, amikor öt óra körül elő akarták készíteni az akasztása. Így este hatkor katonai kivégzőosztag előtt vesztette életét az első felelős magyar miniszterelnök.

Az öngyilkosság felfedezésével azonnal megindult a vizsgálat. A Batthyányné látogatásakor a szobában tartózkodott hadbíró és foglár azt vallották, hogy nem láttak semmit. Elhatározták Batthyányné kihallgat ását is, de az idézést megelőzte Batthyányné erélyes húga, Karolina, aki Batthyány búcsúlevele bevezető sorainak, valamint a "már régen nála lévő mentőeszközre" tett utalásnak két tanú által láttamozott másolatát elküldte a katonai hatóságoknak. A hadsereg főparancsnokságának rendőri részlege ezt az igazolást elfogadta, és lezárták az eredménytelen nyomozást.

Batthyányné férje búcsúlevelét sohasem adta ki kezéből, csak lemásolta azt. Egy fekete bársonytokban őrizte, s végrendelete értelmében 1888 őszén bekövetkezett halálakor koporsójába helyezték.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Címlapon: Kényszerkitelepítés elől menekülő magyarok, 1946 (montázs).