2007/5-6
Tartalomjegyzék

ÉVFORDULÓ, 1947

SIPOS PÉTER: Béketárgyalások és békeszerződések
1946-1947

Magyarország mai államterületét az 1920. évi trianoni keretekben - azoktól nagyon csekély eltéréssel - az 1947. évi párizsi békeszerződés szabta meg. Erről azonban szinte "elfelejtkeztünk", mert 1947 második felére bontakozott ki Magyarországon a "fordulat", az egypártrendszerű diktatúra kiépítése, és megkezdődött a szovjetizálás. Így a békeszerződés okozta megrendülést elfedte a belső változások okozta sokkhatás. Ezek után pedig egészen az 1970-es évekig a határok historikuma és a határokon túli magyarság sorsa tilalmas témává vált, és még inkább tabu volt a Szovjetunió irányadó szerepe az 1947-es békeszerződés létrejöttében.

Az 1947-es békemű a magyaron kívül magában foglalta az olasz, a román, a bolgár és a finn egyezményeket, amelyeket 1947. február 10-én írták alá.

1943. október 13-án Olaszország hadat üzent Németországnak, és elnyerte a "társhadviselő" státuszt, ezért azt remélték, hogy más elbírálásban részesülnek a béketárgyalások során. Reményeikben azonban csalódtak - a békeszerződés kemény, büntető jellegű klauzulákat tartalmazott. (Jóvátétel, területi veszteségek, katonai leszerelés, éppúgy, mint másoknál.)

Románia esetében a békeszerződés értelmében egész Erdélyt Romániához csatolták, de elvesztette a Szovjetunióhoz került Besszarábiát, Észak-Bukovinát és az ún. Transznyisztriát.

Bulgáriát illetően a párizsi béke (1947) megerősítette az 1941. január 1-jei bolgár határokat. Így elvesztette Macedóniát, Tráciát és az égei-tengeri kijáratot. Megtarthatta viszont Dél-Dobrudzsát. (Ez volt a versailles-i békerendszer egyetlen módosítása a második világháború idején, amely érvényben maradt, mivel békés kétoldalú egyezménnyel lépett hatályba.)

Finnország az 1947-es békeszerződéssel elvesztette területének több mint 10 és lakosságának 12%-át. A finn politikai elit és a közvélemény számára súlyos csalódást okozott, hogy Párizsban semmiféle támogatást nem kaptak a nyugati hatalmaktól a szovjet követelésekkel szemben. Ez a keserű tapasztalat megváltoztatta a finn külpolitikai gondolkodást: ez volt az első lépés a finn semlegesség megalapozására.

A szintén kemény feltételeket tartalmazó magyar békeszerződés a határok tekintetében az 1938. január 1-jén fennállott állapotot érvényesítette. A trianoni vonalhoz képest az egyetlen eltérést az jelentette, hogy Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún községek Csehszlovákiához kerültek. A békeszerződés értelmében a Szovjetunió Magyarországon tarthatott olyan haderőket, amelyekre "a szovjet hadsereg és az ausztriai szovjet megszállási övezet közötti közlekedési vonalak fenntartása végett szüksége lehet". (A passzus tehát semmiféle létszám- és időhatárbeli korlátozást nem foglalt magában.) Magyarország a Szovjetuniónak 200 millió, Csehszlovákiának és Jugoszláviának 100 millió dolláros jóvátételt volt köteles fizetni.

A háborús számla kiegyenlítésének súlya a demokratikus kormányra nehezedett.

A párizsi szerződések a győztes koalíció utolsó közös aktusát jelentették, amely után a konfrontáció évei következtek. A hidegháború kibontakozása megállíthatatlanná vált.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Kronológia, 1945-1947 (Oprán Emese)

1945 

május 7. Alfred Jodl vezérezredes, Hans Georg von Friedeburg tengernagy és Wilhelm Oxenius tábornok Reimsben Dwight D. Eisenhowernek, a nyugati szövetségesek főparancsnokának főhadiszállásán aláírják Németország előzetes kapitulációs okmányát, 8-án pedig Zsukov marsall berlini főhadiszállásán a feltétel nélküli megadásról szóló egyezményt. Ebben a német főparancsnokság elrendelte, hogy haderői "1945. május 8-án közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet".

A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZ. BIRÓ ZOLTÁN: Az európai győztes
A Szovjetunió, 1945-1947

A Szovjetunió a világháború befejeztével a szövetségeseivel kötött megállapodások nyomán megerősítette jogát azokhoz a területekhez, amelyekhez a háború során jutott (a két világháború közt független Litvánia, Észt- és Lettország, valamint Lengyelországtól egy 250 km szélességű sáv; a még 1940-ben Romániától elcsatolt Besszarábia, illetve Észak-Bukovina; Kelet-Poroszország Königsberg környéki része, a későbbi ún. kalinyingrádi terület; a két világháború közt Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja; valamint Japántól Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek).

A Szovjetunió háborús győzelméért óriási áldozatokat volt kénytelen elszenvedni: a háború előtti teljes népességének 13,5%-át, nemzeti vagyonának csaknem harmadát veszítette el. Moszkva ezért első számú feladatának a háborús veszteségek mielőbbi felszámolását tekintette. A békés élethez való visszatérés ellenére az ország hadiiparának és ezen belül a saját nukleáris fegyver előállításának azonban továbbra is nagy jelentőséget tulajdonított. Meglepően gyorsan, már 1946 végére - némi termelés-visszaeséssel kísérve - sikerült végrehajtani az ipar békés célú átalakítását. Az ipari kibocsátás már 1947 októberére meghaladta a háború előtti szintet. A tervciklus végére összességében az ipari kibocsátás 73%-kal bővült az 1940-eshez képest. A szovjet mezőgazdaság háború utáni helyreállítása azonban teljes mértékben alárendelődött a nehézipar és általában a városi élet reorganizációjának (ez és az aszály tömeges éhínséget és több mint 700 ezer ember éhhalálát okozta). A háborút követő helyreállítás sikeressége és gyorsasága - a vesztesekre kényszerített nagy összegű jóvátételi fizetéseken és a jelentős létszámú olcsó munkaerőn (hadifoglyok - összesen 2,8 millió fő - és a GULAG-táborok "lakói" -1950-ben 2,6 millió fő) túl - azzal a társadalom-lélektani, illetve politikai körülménnyel is összefüggött, hogy az ország győztesként került ki a háborúból. A nehéz- és hadiipar erőltetett fejlesztése mellett már közvetlenül a háborút követően sikerült néhány olyan termék tömeges gyártását megkezdeni, amelyek évtizedekre meghatározzák majd a szovjet utcaképet, vagy épp a lakások belső tereit. ("Pobjeda", illetve a "Moszkvics" személygépkocsik, több új motorkerékpár-típus, rádiókészülékek, az első szovjet gyártású televíziók stb.) Átfogó rendezési terv keretében építették újjá - többek között - a szétlőtt Leningrádot, Kijevet, Sztálingrádot és Szevasztopolt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BORHI LÁSZLÓ: A tengerentúli győztes
Az Egyesült Államok a globális szerepvállalás felé, 1945-1947

A második világháború lezárását követő két év történései indították el az Egyesült Államokat a globális nagyhatalmi státus felé vezető úton.

A potsdami konferencián (1945. július 17-augusztus 2.) a nagyhatalmak Németország területi egységének fenntartása mellett döntöttek. 1947-re azonban Washington feladta az egységes német állam koncepcióját. Európa nem szovjet megszállás alá eső részét a nyugati civilizáció védelmének platformján akarták egyesíteni, és ennek Nyugat-Németország központi eleme volt. A kelet-európai országokban az amerikai elvárásnak megfelelt volna, ha a Szovjetuniónak katonailag és politikailag is elkötelezett, de a Nyugat felé gazdaságilag nyitott rendszerek jönnek létre. Ahogy az ellentétek fokozódtak, úgy vált az USA egyre kevésbé megengedővé a szovjet megszállás alatt álló országokban zajló bolsevizálási folyamat iránt, bár az Egyesült Államok Ausztriánál húzta meg a határt a Moszkvának át-, illetve át nem engedhető országok között.

Washington szempontjából a Szovjetunió külpolitikáját a terjeszkedés jellemezte. Mire az 1947-es párizsi békeszerződéseket aláírták, a nagy koalíció, a világ kormányzásának konszenzuson alapuló terve romokban hevert. Az új helyzetben új stratégiára volt szükség: a Truman-doktrína minden olyan, még nem szovjet befolyás alatt álló országnak amerikai segítséget helyezett kilátásba, amelyet - megítélése szerint - fenyegetett a kommunista terjeszkedés.

Nyugat-Európa megerősítése jegyében fogant az 1947. június 5-én meghirdetett Marshall-terv, amely megpecsételte Európa kettéosztását, de elősegítette Nyugat-Európa gazdasági talpra állását és az egyesülési folyamatot is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DÖMÖTÖRFI TIBOR: A nagy európai vesztes
Németország, 1945-1947

A "Nagynémet Birodalom" 1945. május elején összeomlott; a hétmillió fős háborús veszteséget és katonailag megsemmisítő vereséget szenvedett ország területét a győztes szövetségesek szállták meg. A megszállt területeken kezdetben kaotikus viszonyok uralkodtak, a megmaradt csekély mezőgazdaság és ipar termelése nem volt elegendő a lakosság ellátására, hiány volt a legegyszerűbb közszükségleti cikkekből is.

A győztesek egységesek voltak abban, hogy Németországot legyőzött és megszállt ellenséges államként kell kezelni, megfelelő jóvátételi szolgáltatásokat kell követelni tőle, és a jövőben a legnagyobb biztonsági garanciákat kell teljesítenie. Ezen elveknek megfelelően megfogalmazódtak a megszállási politika alapelvei: nácitlanítás, demilitarizálás, demokratizálás, (ipari) leszerelés, decentralizálás.

A legyőzött Németország további sorsát illetően azonban a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között egyre jelentősebb nézeteltérések merültek fel. Németországot - hivatalosan 1945. június 5-től - négy megszállási övezetre osztották fel (beleértve a főváros, Nagy-Berlin szektorokra tagolását is). A megszállási politika egyik legfőbb közös célja a nácitlanítás és a háborús bűnösök felelősségre vonása volt, amely azonban az egyes megszállási övezetekben eltérő módon zajlott. (A szovjet típusú radikális nácitlanítás során a formálódó új politikai rendszer potenciális, ámde ártatlan ellenfeleit is likvidálni igyekeztek.)

A keleti, illetve a nyugati megszállási övezetek eltérő politikai, gazdasági és társadalmi fejlődése 1946-47 során egyre láthatóbb lett. A vesztes Németország történetében az 1949. év jelentette a cezúrát. A kettős német államiság létrejöttével a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság saját útján járva, a kétpólusú világrendszer részeként nyerte el végül szuverenitását, jóllehet "német békeszerződés" megkötésére soha nem került sor.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

FARKAS ILDIKÓ: A távol-keleti vesztes
Japán, 1945-1947

A háború végétől az 1947. májusban életbe lépő alkotmány megjelenéséig tartó időszak a japán átalakulás kezdete volt: a túlélés és az irányváltás időszaka.

Az ország romokban hevert, a háborús pusztítás nagyobb volt, mint Németországban, az áldozatok száma több mint 2 millió volt. A japánokat a háborús vereségen és pusztításon kívül az a trauma érte, hogy történelmük folyamán először idegen megszálló hadsereg lépett földjükre.

A világháború után hat és fél éven át tartó katonai megszállás és gyámság (1945-52) következett, amelyet ugyan formailag szövetséges okkupációnak neveztek, de ténylegesen amerikaiak végeztek. A megszállás fő célja Japán átalakítása - demilitarizálása és demokratizálása - volt, azaz egy olyan ország létrehozása, amely nem jelent veszélyt sem az USA-ra, sem a világ békéjére, és a nyugati demokrácia elvei és gyakorlata szerint működik.

A megszálló hatóságok megkezdték Japán demilitarizálását. 1946-ban elindult a politikai tisztogatás, októberben életbe lépett a földreform, a japán oktatási rendszert is amerikai mintára szervezték át. A közigazgatásban bevezették az önkormányzatiságot. 1947. május 3-án életbe lépett az új alkotmány, amely egy modern, parlamentáris demokráciában működő ország képét rajzolta meg, és tartalmazta az alapvető emberi jogokat is.

A háború befejezése után az amerikaiak úgy vélték: elég, ha Japán a környező országok gazdasági színvonalán marad. 1948 folyamán azonban a világpolitikai helyzet változása felértékelte Japán szerepét az USA számára. A kommunista Szovjetunió és az éppen azzá váló Kína szomszédságában Japán az amerikai szövetségi rendszer frontvonalát képviselte, és mint ilyen, fontossá vált stabilitása, ereje, és az amerikaiak számára program lett gazdasági helyreállítása is, amihez komoly segítséget nyújtottak az amerikaiak (a jóvátétel csökkentésével, az amerikai piac megnyitásával, technológia átadásával, hitelekkel, gépparkkal).
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ROMSICS IGNÁC: Illúziók és csalódások
Magyar békecélok és azok kudarca, 1945-1947

A két világháború közötti magyar politika legfőbb céljává az 1920. évi trianoni békeszerződés módosítása, vagyis a revízió vált. Az etnikai elv alapjára helyezkedő részleges revízió programja csak a rendszer baloldali ellenzékét: a szociáldemokratákat, a liberális demokratákat, a kisgazdák egy részét és a népi írók meghatározó alakjait jellemezte. Magyarországon a Külügyminisztérium jegyzékeiben, a pártok értekezletein elhangzottakban és a sajtócikkek többségében olyan békecélok körvonalazódtak, amelyek a trianoni békeszerződés döntéseinek elsődlegesen etnikai szempontú módosítására irányultak. Amennyiben ebből engedményt tettek, azt reálpolitikai megfontolásból: a Szovjetunió és Jugoszlávia jóindulatának a megszerzése, illetve biztosítása érdekében tették.

A magyar politikusok és különösen a közvélemény várakozásai kiáltó ellentétben álltak a győztes nagyhatalmak - nyilvánosság előtt ugyan nem hangoztatott, ám a zárt ajtók mögött folytatott tanácskozásaikon annál inkább képviselt - revízióellenes álláspontjával. Bár az angolszász hatalmak 1945 őszén még támogatták volna a Partium egy részének Magyarországhoz csatolását, a Szovjetunió mereven ragaszkodott a trianoni határokhoz. (Erdély esetében ennek döntő oka Románia kompenzálása volt Besszarábia elvesztése miatt.) 1946 tavaszára így a térségben döntő befolyással rendelkező Szovjetunió álláspontja diadalmaskodott. Ez a Külügyminiszterek Tanácsának 1946. május 7-i értekezletén vált véglegessé.

Az 1946. július 29-étől október 15-ig ülésező békekonferencia a magyar kérések egyikét sem teljesítette. Csehszlovákia Magyarországgal szembeni területi követelésének viszont részben helyt adott. A Pozsonnyal szembeni öt falu közül, amelyeket a csehszlovák delegáció kért, hármat elcsatolt Magyarországtól.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ÉVFORDULÓ, 907

GLATZ FERENC: Közép-Kelet-Európa államai és a magyar honfoglalás
A magyarok Európába érkezése

Amai Európa területigazgatási (nemzetállami) betagozódásának alapjai 843 (verduni szerződés) és 972 (quedlinburgi birodalmi gyűlés) között épültek ki. Ennek az építkezési folyamatnak már az Etelközben élő magyarok is részesévé váltak. Ez volt az a bő száz év, amelyben megindult a két nagy európai hatalom - a Frank és a Bizánci Birodalom - bomlása, és felgyorsultak Közép-Kelet- és Délkelet-Európában a térséget a 7. századtól fokozatosan eláramló szlávok államépítkezései. A Frank Birodalom örökségeként keleten kialakult a későbbi Németország, nyugaton Franciaország, és megindult az itáliai területek önállósodása.

Az észak- és közép-európai szlávok a 6-8. században már kiterjeszkedtek a Kárpátok és a Balti-tenger, valamint az Elba és a Dnyeper közötti térség egészére, és fokozatosan vándoroltak át a Kárpátoktól délre fekvő területekre. Az önálló területigazgatási intézményeiket (államaikat) építgető csehek, morvák, lengyelek a 9-10. században állandó ütközésben éltek a kelet irányában terjeszkedő Keleti Frank, illetve Német Királysággal. (A déli szlávok közül a karantánokat már a 8. században betagozták a Frank Birodalomba tartozó Bajorországba.) A délkelet-európai térségben önálló államszerveződéseket hívnak létre a bolgárok, horvátok, majd a szerbek, állandó viszályban élve a Balkánon fennhatóságát hol kiterjesztő, hol elveszítő Bizánci Birodalommal.

A magyar törzsszövetség a 9. század végén nyugatra nyomulva foglalta el a Kárpát-medencét, amely államszervezet nélküli, gyéren lakott terület volt, és amelynek nyugati vidékei a Keleti Frank Királyság (bajor), illetve az éppen a honfoglalás éveiben összeomló Morva Fejedelemség ellenőrzése alatt állottak. Itt kezdte el a törzsszövetség a maga területigazgatási intézményeit kialakítani, először a magával hozott nomád, majd az itt megismert szláv és elsősorban frank-keresztény elvek alapján. E berendezkedés befejező aktusát - megítélésünk szerint - a honfoglaló magyarok, valamint a frank (bajor, morva) szomszédaik nagy összeütközése képezte, ami a - történészek által sokáig vitatott - pozsonyi csata (907. július) lehetett.

De kik voltak a magyarok szomszédai itt, a Kárpát-medencében? Csak velük együtt tárgyalva érthető meg a magyarság és államának szerepe az európai történelemben. És így értelmezhető (miközben sokféleképpen értékelhető) a honfoglalás és az azt követő államalapítás időszaka. Hiszen ma már nem sokan mernék tagadni, hogy a nomád állam átalakulása nem szűkíthető egyetlen, bármennyire is nagy történeti eseményre, és sokan vagyunk, akik úgy látjuk: az államalapítást Géza nagyfejedelem kezdte (972-997), és László (1077-95) fejezte be. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ZSOLDOS ATTILA: Viták a honfoglalásról

Ezeregyszáz esztendeje, 907 júliusának elején vívta meg a magyarság a honfoglalást lezáró, a Kárpát-medence új hatalmi viszonyait megszilárdító pozsonyi csatát. Zsoldos Attila a történettudomány újabb kutatásainak fényében ír a csatáról, valamint annak kapcsán a honfoglalás történeti kérdéseiről.

A honfoglalás több fázisban zajlott le. A közismert 895-896. évben a magyarok a Kárpát-medence keleti felét vették birtokukba a Duna vonaláig, s csak 900-ban foglalták el a mai Dunántúlt. A keleti frank, illetve a bajor érdekeket sértette az új helyzet, mivel a Pannóniának nevezett Dunántúl korábban az ő fennhatóságuk alatt állt. Ezért több kísérletet tettek a magyarok kiszorítására a területről. Ezek közül a 907. évi hadjárat volt a legjelentősebb. Bajor oldalon világi és egyházi főméltóságok sora esett el, a következmények még ennél is árulkodóbbak, mivel a németek ezután többé nem vezettek támadó hadjáratot, sőt a kalandozások során védekezésre kényszerültek berendezkedni.

A kutatók annyit állíthatnak biztosan a csatáról, hogy a bajorok a Duna két partján két sereggel törtek előre. A magyar sereg taktikájáról feltételezhető, hogy a nyugaton akkor még ismeretlen lovász-íjász harcmodorral törték meg a bajorok ellenállását. Egyes elméletek szerint Árpád fejedelem és három fia, Tarhos, Üllő és Jutas is a pozsonyi csatában vesztette életét. Árpád haláláról azonban nincsenek biztos híradások. A találgatások alapját az adja, hogy Anonymus krónikájában közli, Árpád 907-ben halt meg, de azt szinte biztosan kizárható, hogy a pozsonyi csatában.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VESZPRÉMY LÁSZLÓ: Pozsonyi csata, 907
Egy ütközet és forrásai

A 10. század elejére a magyarok Kárpát-medencei előrenyomulása és térfoglalása már jó ideje előrevetítette a korábbi szövetségesek, a bajorok és a magyarok közötti fegyveres konfrontáció lehetőségét. A bajor támadásra egészen 907 júniusáig kellett várni, hogy aztán a magyar seregek Pozsony közelében július első napjaiban megsemmisítő vereséget mérjenek Gyermek Lajos német király hadseregére. Itt vesztette életét Liutpold bajor őrgróf, továbbá a salzburgi érsek, a királyi kancellár, a freisingi és brixeni püspök, s számos további előkelő. A csatáról szóló rövid híradásokat Aventinus bajor történetíró bővítette ki, s adta meg az eseménynek korszakos jelentőségét a "Bajor évkönyvek" című művében, amely először 1554-ben jelent meg nyomtatásban Németországban. A 19. század vége óta folyik a vita, hogy Aventinus bővítésének mennyiben adható hitel, tényleg használt-e azóta elveszett forrásokat. A cikk Aventinus állításait vizsgálja meg, és a források összevetésével igazolja avagy cáfolja azokat.

A pozsonyi csatának mind a magyar, mind az egész közép-európai térség sorsának alakulásában meghatározó történeti jelentősége van. A magyar honfoglalás sikeressége függött az ütközet kimenetelétől, sőt a magyar honfoglalás lezárulását, s az Enns és Fischa folyók közötti terület ellenőrzésének a megszerzését, a gyepűelve messze nyugatra történő kitolását jelentette. Másfelől Közép-Európának e vidéke éppen a magyar előrenyomulásnak köszönheti, hogy belépett az írott források világába: Bécs első említése is a magyar kalandozó hadjáratokhoz kapcsolódik. Pozsony neve elsőként éppen a 907. évi pozsonyi csatához kapcsolódóan tűnik fel. A Bajor évkönyvek szemlélete szempontjából is nagy jelentősége volt a kalandozó magyarok elleni harcnak, mintegy a térségben később betöltött bajor hatalmi pozíciót előlegezték meg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RENDSZERVÁLTÁS

STARK ANTAL: Gazdasági rendszerváltás a volt szocialista országokban
1990-2006

A cikk a gazdasági folyamatokat a közép-kelet-európai volt KGST-országokban lezajlott folyamatokkal veti össze.

A gazdasági változást legátfogóbban kifejező bruttó hazai termék alakulását vizsgálva mind az öt országra jellemző volt a társadalmi össztermék drasztikus visszaesése 1989 és 1992-93 között. 1995-ben még egyetlen vizsgált országban sem érte el a GDP a rendszerváltás előtti szintet. 2000 és 2005 közötti időszakban az országok produktumának növekedése felgyorsult. Magyarországon a növekedés mértéke 2000-2005 között az előző ötéves periódushoz képest stagnált, ami a többi országhoz viszonyítva relatív elmaradást jelent.

Az elért gazdasági növekedés a vizsgált országokban igen jelentős ágazati strukturális változással következett be. Mindenütt számottevően csökkent a mezőgazdaság részesedése a GDP előállításában, csökkent vagy stagnált az ipar- és építőipar részaránya is. Változóan alakult az anyagi szolgáltatások: a kereskedelem, közlekedés súlya a gazdaságon belül. Erőteljesen növekedett a pénzügyi, gazdasági, kisebb mértékben az egyéb szolgáltatások szerepe.

Magyarország folyó fizetési mérlegének (külkereskedelem, idegenforgalom tőkemozgás együttes) egyenlege az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan romlott, és 2005-ben a hiány már a GDP 7,4%-át tette ki. Magyarország egyensúlyi helyzetét negatívvá teszi, hogy kimagaslóan nagy és az utóbbi években nekilódult az államháztartás túlköltekezése.

Ráadásul 2005-2006-ban a magyar gazdasági fejlődés egésze megtorpant, a GDP növekedési ütemünk érzékelhetően csökkent.

Az államháztartás betegsége átterjedt a gazdaságra, a politikai vezetés mind több külföldi kölcsönt vett fel. Radikális külföldi adósságnövekedés következett be: 2003. december és 2006. szeptember között az ország bruttó külföldi adóssága több mint 1,5-szeresre nőtt, az államháztartás és az MNB nettó külföldi adóssága közel 1/3-dal növekedett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

EMBER ÉS TERMÉSZET

BÍRÓ MÁRIA: Elmocsarasodott kikötőváros
Aquileia, a "második Róma" pusztulása

A történelmi folyamatokat nézve Aquileia sorsa egyik legjobb példája a földrajzi elhelyezkedésből következő geopolitikai meghatározottságnak. Annak, hogy az antik világ második Rómájának titulált világvárosból a klímaváltozás és a természeti környezet megváltozásának hatására miként lett egy jelentéktelen kis falu, és mint tűnt el az a 700 éven át felhalmozott hatalmas gazdasági és kereskedelmi tőke, amely szinte behálózta egész Kelet-Európát.

Livius elbeszélése szerint a második pun háborút követő időszakban a rómaiak az északi terjeszkedés érdekében a mai Velence közelében Kr. e. 181-ben létrehozták Aquileia városát. Az új város és a benne letelepített kiszolgált katonák feladata a Pó völgye feletti folyamatos ellenőrzés megteremtése volt. Aquileia a császárkorra a Római Birodalom kilencedik legnagyobb városává fejlődött. Virágkorában százezer lakosa volt a városnak, és Ravenna mellett Észak-Itália legforgalmasabb kikötőjének és kereskedelmi központjának számított. A multikulturális kikötőváros lakói között a 2. század végén és a 3. század legelején megjelentek a keresztények. Aquileiából indult ki a keresztény misszió a Duna völgyébe. 568-ban a longobárdok megjelenése a római város hanyatlásának kezdetét jelentette. Aquileia fokozatosan elnéptelenedett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

VERMES LÁSZLÓ - PÁLFAI IMRE: Aszályok az újkori történelemben
Magyarország és Európa

Az aszály olyan véletlenszerűen kialakuló, de ismétlődően bekövetkező, hatását időszakosan érvényesítő természeti jelenség. Káros hatásai elsősorban a növényvilágot, ennél fogva főként a mezőgazdaságot sújtják, de az aszály minden élőlényre, tehát a növények mellett az állatokra, az emberre és a mikroorganizmusokra is kedvezőtlen hatással van, és az aszályok jelentős gazdasági, szociális és környezeti károkat okoznak.

Előidéző okai között van a csapadékhiány, a hosszan tartó hőség és a megnövekvő párolgás mint egyidejűleg érvényesülő meteorológiai jelenségek, de a kártételeit növelheti az élőhelyek és az élőlények különböző mértékű érzékenysége a bekövetkező vízhiányra és hőmérséklet-emelkedésre.

A magyar történelemben mindig előfordultak súlyos aszályok, ezek gyakran tragikus következményekkel jártak: a termés pusztulásával éhínséget okoztak, az állatok tömegesen hullottak el, és nemritkán járványok alakultak ki az aszályos időszakokban. Az utóbbi év(tized)ekben hazánkban az aszály az árvizekhez és a belvizekhez hasonló nagyságú területeket érint, és az aszály által okozott károk meghaladják az árvizek, illetve a belvizek által okozott károk nagyságát.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

FIGYELŐ

F. I.: Árpád-házi Szent Erzsébet
Királylány és legendája

Erzsébet 1207-ben született II. András király és Merániai Gertrúd harmadik gyermekeként. Alig múlt négy éves, amikor szülei eljegyezték a türingiai birodalmi gróf örökösével, és attól fogva a türingiai udvarban nevelkedett. 14 évesen Erzsébet a fiatal türingiai fejedelem felesége lett. Az életrajzok és a legendák egybehangzóan az ideális hercegnő képét rajzolják róla, aki megfelelt a világi követelményeknek és az egyházi ideálnak. A keresztény uralkodónő egyházi ideálját mutatja Erzsébet vallásossága. Szerzetesi erények ékesítették: a türelem, a szegénység, az alázatosság, karitatív tevékenység (kórházat alapított, betegeket ápolt, és szinte minden vagyonát adakozásra fordította). Boldog házasságában három gyermeket szült, de 1227-ben özvegyen maradt, és elhagyta a fejedelmi udvart. Erzsébet magára öltötte a penitenciások szürke ruháját. 1228 nyarán a marburgi kórházat építtette, ettől kezdve az özvegy élete a kórház szolgálatában telt, nap mint nap mosdatta, ápolta a betegeket, osztotta az alamizsnát az egyre nagyobb számban érkező koldusoknak. Teljes önkifosztása a misztikus szentekhez közelíti, de számára a legfontosabb mindig a hasznos tevékenység, a segítés maradt. 1231-ben, alig 24 évesen, a leírások szerint mosolyogva halt meg.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

KLANICZAY GÁBOR: Szent Erzsébet a középkori Európában
Udvari és városi kultusz

Árpád-házi Szent Erzsébet kanonizációját 1235. május 27-én IX. Gergely pápa hirdette ki Perugiában.

A hamarosan Assisi Szent Ferenc laikus, női "párjaként" tisztelt Erzsébet kultusza nem csupán az itáliai, pápai politika, hanem elsősorban két északabbra fekvő ország számára volt fontos. Kétféle kötődése: türingiai tartománygrófné és a magyar király lánya volt, és ez a többféle identitás tette lehetővé, hogy néhány évtized alatt Erzsébet Európa-szerte páratlanul széles körben népszerű legyen. Példája nyomán kegyes hercegnők és vallásos arisztokrata hölgyek tucatjai választották a lemondás és a jótékonyság általa felmutatott életformáját, német és spanyol földön, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában, Franciaországban vagy Itáliában.

Erzsébet kultusza nemcsak a kor udvari társadalmában volt ilyen sikeres, hanem a középkori városokban is. A királylány lemondása arisztokrata rangjáról, a szegényeket, betegeket, gyermekeket felkaroló embertársi szeretet, s végül az, hogy a betegápoló nővér életformáját választotta, nagy tiszteletet ébresztett a kor városi kultúrájában, az "egyszerű emberek" körében.

Erzsébet népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy nőként lett szent, mi több, laikusként, feleségként és három gyerek anyjaként. Ő volt az első, aki a kolduló rendek segítségével diadalra vitte a női kegyességnek azt a formáját, melyet a 12. században az egyház még jobbára eretnekgyanúsként utasított el. Legalább fél tucat vonzó és követhető modellt kínált az újszerű női vallásosság híveinek: a példamutatóan vallásos gyermekét, a vallásos elhivatottsággal szokatlan módon összeegyeztetett meleg házastársi szeretetét, a Szűz Máriára felpillantó anyaságét, a káros késztetésein példaszerűen felülemelkedni bíró, mindenféle öltözködési és étkezési fényűzést elutasító udvari dámáét, a böjtölő, visszahúzódó, szenvedéseit türelemmel viselő özvegyasszonyét, s végül a jótékonykodó, betegápoló irgalmasnővérét.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZABÓ IRÉN: Szent Erzsébet jelenkori tisztelete Sárospatakon

A Szent Erzsébet-tisztelet mai formájának kibontakozását előkészítette az 1980-as évtized két nagy évfordulója. 1981-ben, Erzsébet halálának 750. évfordulóján Sárospatakon volt az országos ünnepség. 1986-ban, a szentté avatás (oltárra emelés) 750. évfordulója alkalmából pedig az admonti bencés apátság ajándékaként került Sárospatakra a plébániatemplomban ma látható Szent Erzsébet-ereklye, mely a fokozatosan kibontakozó szakrális tisztelet középpontjában áll máig. Ekkor avatták fel Varga Imre köztéri szobrát a plébániatemplom előtt, melynek címe: Szent Erzsébet hazatérése. A két évforduló között készítette el Kisnagy András a templom szentélyének déli falán elhelyezett réz domborműjét, amely a rózsa csoda mellett Erzsébet megkeresztelését ábrázolja.

1993-ban a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma kezdeményezésére, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény és az egyházközség együttműködésével megrendezték az első Szent Erzsébet-ünnepet. 1993- 95 között a pünkösdi programok a Rákóczi Vár udvarán és kertjében, valamint a plébániatemplomban zajlottak. Pünkösdvasárnap délutántól folytak az ún. világi rendezvények, amelyekben a hagyományos pünkösdölőn és pünkösdikirály-választáson túl - Szent Erzsébet gyógyító tevékenységére utalva - a felvirágzó természetgyógyászat is teret kapott. Pünkösdhétfőn délelőtt ünnepi mise van, amelyet az ereklyés körmenet zár le, az elmúlt 15 év alatt egyre növekvő számú zarándok részvételével.

Változást és lendületet hozott 1996-tól az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság megalakulása, melynek célja, hogy a Sárospatak szülöttjeként tisztelt Árpád-házi Szent Erzsébet életéhez kapcsolódó lelki, szellemi és kulturális örökséget megismertesse.

Pünkösdvasárnap Szent Erzsébet életét és korát megjelenítő középkori vásár zajlik. A nap kiemelkedő eseménye a közel kétszáz fős kosztümös felvonulás, amelyben Sárospatak lakói korhű jelmezekbe öltözve végigvonulnak a városon, és a középkori misztériumjátékok hagyományát idézve négy helyszínen Szent Erzsébet életének egy-egy  epizódját adják elő. Az első jelenetben a leánykérés után a négyéves Erzsébetet elviszik Türingiába. A második jelenet Erzsébet búcsúja a keresztes hadjáratba induló férjétől. A harmadik, amelyben férje halálhírét veszi és életét végleg a szegények szolgálatának szenteli, a negyedik jelenet pedig a szentté avatás.

A gyermek, majd felnőtt Erzsébetet kísérő, középkori ruhákba öltözött patakiak és a menetet követő városlakók és turisták évről évre részeseivé válnak egy történetnek.

2007-ben, a jubileumi év pünkösdjén már versengtek a családok, felnőttek és gyerekek, hogy ki milyen szerepbe öltözik, és akinek nem jutott ruha, varratott magának. Szent Erzsébet Sárospatak életének részévé vált, mint ahogyan az a több mint tízezer magyar, német, lengyel és szlovákiai zarándok is, akik az elmúlt hónapokban ellátogattak Szent Erzsébet szülőhelyére.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

LANTOS ADRIÁNA: A Nap szolgálatában
Egy birodalom születése és hanyatlása

Az inkák legkorábbi megjelenése a cuzcói fennsíkon 1200 körülre tehető, ahová a Titicaca-tó környékéről vándoroltak. Megközelítőleg 1438-ig egy lokális csoportot alkottak, utána váltak az andesi felvidék uraivá, és hozták létre birodalmukat, amely 1532-ig, a spanyolok érkezéséig az amerikai kontinens legnagyobb kiterjedésű, közel egymillió km 2-es birodalma lett.

A tartományok kisebb egységekre oszlottak, amelyek sokszor megfeleltek az inka hódítás előtti etnikai területhatároknak. A piramisszerű társadalmi szervezet élén a Sapa Inka állt, akit a Nap fiának és teljhatalmú képviselőjének tartottak. Az inkák a meghódított és szövetséges területeket ideológiailag, politikailag és gazdaságilag ugyan beleolvasztották a birodalomba, de meghagyták a helyi vezetőket, akiket rokoni szálakkal kötöttek a cuzcói uralkodói nemzetségekhez. A hierarchikus társadalomszerkezet szigorúan szabályozott volt, az egyéntől kezdve a családon át a lokális egységekig mindenkinek megvolt a maga szerepe.

Az állam rendelkezett a javak jelentős része felett. A terményeket az uralkodó felhalmozta, majd újra elosztotta, és ezáltal társadalmi és politikai kontrollt gyakorolt a termelés felett. A területi egységek élén álló vezetők feleltek azért, hogy a felügyeletük alá tartozó közösségek tagjai megfelelően lássák el a munkájukat (robotmunka, földek művelése, közmunkák végzése: utak, középületek építésére, öntözőrendszerek karbantartása) és katonáskodjanak. Az uralkodó mindezekért cserébe gondoskodott a közösségekről és garantálta a számukra azokat a javakat, amelyekben hiányt szenvedhettek. A fém- és más kézművesek is szolgálattal tartoztak az uralkodónak, ám ok a közmunkák helyett ötvös-, fazekas és egyéb tárgyakkal rótták le az adójukat, cserébe részesedtek a létfenntartásukhoz szükséges javakból.

Bár látszólagosan a birodalmat két testvér közötti harc gyengítette meg, a mélyben húzódó társadalmi válság tette igazán lehetővé azt, hogy a spanyolok könnyen meghódítsák az inka birodalmat. A spanyolok érkezése megfelelő pillanatnak mutatkozott arra, hogy a területi és etnikai csoportok kilépjenek az inka birodalom rendszeréből.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.