2007/04
Tartalomjegyzék

FIGYELŐ

GLATZ FERENC: Gyalázások...

Május 2-ára virradó éjszakán ismeretlen tettesek feltörik Kádár János (1912-89, harminc évig az első számú politikai vezető) sírját. Légmentesen lezárt fémkoporsóján 30 X 30 centiméteres rést vágnak, és ezen benyúlva szétszakítják a tetemet, a fejet és a test felső részét elviszik. A hírügynökségi közlemény szerint a temető munkásmozgalmi panteonjának falára az egyik "nemzeti rock" zenekar nótájának sorát írják: "Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat!"

Eseménytény - naphoz, órához köthető tény - a készülő magyar történelmi kronológiában. A tömegmédia hírt ad, azután hamar elhallgat. Nem beszél róla; inkább "szaftosnak" számító nemi erőszakról, hiszterizáló politikai nyilatkozatokról. Tudatvilágunk szőnyege alá söpörjük a tényt: a volt első számú politikuson esett halottgyalázást. - A pártok, politikusok nyilatkoznak, okosan elítélik a tettet, és mondják: az esetnek semmi köze "politikához vagy a történelemhez".

Valóban nincs? - kérdezik a történelem szakos hallgatók a tanév utolsó szemináriumi foglalkozását követően. Nem válaszolunk. Pedig ez nem szokásunk. De. Nem akarunk "politizálni". Pedig tudjuk - amiről a közlemények kevesebbet beszélnek -, hogy a Kádár- sír vörös gránit fedlapjára a tettesek feliratot fújtak: "gyilkosok '56". Mégiscsak történelemről, mégiscsak politikáról van szó!... >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RENDSZERVÁLTÁS

TÖRÖK ÁDÁM: Gazdaság Kelet-Közép-Európában, 1990-2006
Struktúra, magatartás, teljesítmény

A tanulmány összehasonlítja a térség államainak magángazdaságait, azok alakulását a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben.

A kelet-közép-európai országok gazdaságának tulajdonosi szerkezetét az átmenet kezdetén az állami szektor túlsúlya és a magántulajdonú vállalkozások minimális aránya jellemezte. A magántulajdon a 2000-es évek elején az összes térségbeli országban többségbe került.

Ez főként a működőtőke-import felfutásának eredménye volt.

A multinacionális vállalatok magyarországi megjelenése alapjaiban formálta át a gazdaságot. A magyar áruexport kétharmadát 2005-ben már a legalább részben külföldi érdekeltségű vállalkozások adták, több fontos iparág teljesen külföldi kézben van, és a vállalati kutatás-fejlesztés túlnyomó részét ugyancsak ez a kör végzi. (A multinacionális vállalatok termelés- és exportbeli súlyát tekintve Magyarország a világ egyik legjobban "globalizálódott" gazdasága.)

A gazdasági átalakulás másfél évtized alatt jelentősen megjavította a kelet-közép-európai országok világgazdasági pozícióit, de ez a javulás korántsem volt egyenletes. Az átalakulás első szakaszát az ún. "transzformációs visszaesés" jellemezte. A transzformációs recessziót azonban általában gyors fellendülési szakasz követte.

Magyarország és a térség többi országának gazdasága igen nagy utat tett meg két évtized alatt, és Európa gazdasági perifériájáról a komolyan számításba veendő politikai és gazdasági szereplők közé emelkedett. A kelet-közép-európai országok között azonban folytatódhat a differenciálódás, és a lemaradók könnyen a balkáni országok mezőnyébe csúszhatnak vissza.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

DISPUTA

VERES PÉTER: A magyar nép etnogenezise
A török népekkel való etnokulturális kapcsolatok

Veres Péter nagyobb tanulmányának összefoglalása a legújabb kutatások - az éghajlattörténeti kutatások, a lovas nomadizmus keltezése és értékelése a nemzetközi szakirodalomban, a régészeti kultúrák antropológiai-etnikai beazonosítása és mindezek összevetése a nyelvtörténet eredményeivel - alapján, új megközelítéssel mutatja be a magyarság etnogenezisének állomásait.

Kr. e. 2600-2100 között a klímaváltozás - a sztyeppe határának északabbra tolódása - miatt az Ural környéki őshazából különböző irányba kezdtek elvándorolni a finnugor csoportok. Az ugorság közös elődei a lombos erdő sávjában, a ligetes sztyeppén maradtak. Az ugorok - a finnugorok közül elsőként - a klímaváltozáshoz alkalmazkodva életmódot váltottak: addigi erdei zsákmányoló életmódjukat komplex gazdálkodással cserélték fel, amelyben az állattartás, kezdetleges földművelés mellett a fémművesség is jelentős szerepet játszott. A továbbra is az erdőövezetben élő halász-vadász rokon népességgel az ugorság (a vogulok, osztjákok és magyarok közös ősei) kapcsolata először meglazult, majd teljesen megszakadt.

A Kr. e. 12. század körül azonban a magyarok, vogulok és osztjákok közös elődeinek, az ugor közösségnek viszonylagos egysége, kb. ezeréves együttélés után, felbomlott. Ekkor ugyanis nagyszabású klímaromlás köszöntött be, ez a holocénkor addigi legjelentősebb lehűlésének számít. A magyarok elődeinek e területről való elvándorlását szállásterületük elmocsarasodása váltotta ki. A magyarok elődei tehát kiszakadtak az ugorok közül, a Kr. e. 12-10. század között délebbre vándoroltak, az eurázsiai füves sztyeppeövezetbe. Itt éppen ebben az időszakban, a Kr. e. 12-7. század között alakult ki az erősen specializálódott nagyállattartó nomadizmus. A legújabb adatok figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy a csapadékszegény Észak-Kaszpi-vidéken alakult ki - mintegy ezer év alatt, a Kr. e. 12-2. század között - véglegesen a honfoglaló magyarság antropológiai arculata, és vált sajátos nyelvvel rendelkező etnikai közösséggé. A magyar törzsek a nagy népvándorlás korában az egykori iráni és török lovas nomádok szokásos útvonalán vándoroltak Ázsiából Nyugat-Szibéria, a Kaszpi-vidék száraz sztyeppéiről Európába, a Pontusz-vidéknek jobbára csak félnomadizmusra alkalmas területére. A 9-10. században a pontuszi sztyeppe népeit újabb természeti csapás vándorlásra indította, a kiszáradó sztyeppén addigi szállásterületük már a félnomád életmódra sem volt alkalmas. A Kárpát-medencét fekvése miatt a kiszáradás kevésbé sújtotta, így az összetett, földműves-állattartó gazdálkodásra továbbra is alkalmas terület volt. 895 körül a magyar honfoglalást besenyő csoportok támadásai elősegíthették, de elsődleges oka az éghajlatváltozás volt.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

SKORKA RENÁTA: Iparosok a középkori Magyarországon
Mesterségek, városok, 13-15. század

A cikk 13-15. századi városaink iparát, mesterségeit mutatja be. A mezőgazdasági és ipari tevékenység szétválása a középkori városokban a 14. században ment végbe. A 15. század első felére a jelentősebb városaink alapvetően kézműves-ipari jellegűvé váltak, a városi lakosságon belül az iparosok aránya 20-30% között mozgott. A középkori város fejlettsége a különböző iparágak számában és az egyes iparágakon belüli szakmák szerinti differenciálódásban mutatkozott meg. Városainkban a 15. század első felében a hat fő iparcsoporton (fém- és fémfeldolgozó ipar, szövőipar, bőripar, textil- és textilfeldolgozó, élelmezési, fa- és építőipar) belül 50-60 különböző iparágat különíthetünk el. A magyarországi középkori feldolgozóiparok közül a legfontosabb - köszönhetően a kiváló minőségű alapanyagot kínáló állattenyésztésnek - a bőripar volt. A textil- és textilfeldolgozó ipar nem csupán a városi polgárság igényeit, hanem a jobbágyság felső rétegének, sőt a nemesség tagjainak szükségleteit is kiszolgálta. Az élelmezésipar is differenciálódott. A sütőipar már a 15. században több különálló mesterségre bomlott. A mészárosok és hentesmesterek a városi lakosság hússzükségletét elégítették ki. A legtöbb iparággal a fém- és fémfeldolgozó ipar, valamint a fegyvergyártás területén találkozunk. Az építő- és faipar képviselői a középkorban az erődítéseknél, az egyházi és a polgári építkezéseknél egyaránt munkát találtak maguknak. A városon belüli iparosok és iparágak számának növekedése a piaci viszonyok fejlődésére is hatást gyakorolt. Az iparosok állandó piaci szereplőkké váltak, egyrészt mint kézműves portékájuk árusítói, másrészt mint a mezőgazdasági termékek és iparukhoz szükséges nyersanyagok vásárlói.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

MŰHELY

HEGYI KLÁRA: A török várrendszer kiépítése Magyarországon
A rendszer alapjai: a szerzett várak

A szerző újonnan megjelent, 3 kötetes művét beharangozó részlet bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a Török Birodalom Buda bevétele után kialakította a Magyar Királyság középső részén a török területigazgatási (vilájet) rendszert, és megkezdte a magyarországi török várrendszer kiépítését.

A török várrendszer alapját azok a várak adták, amelyeket az oszmánok 1521 és 1566 között vettek be. Ezeket kellett új erősségek építésével úgy kiegészíteni, hogy a hódoltság várhálózata a védelem céljainak mindenben megfeleljen. A török tartomány kiépítésében az vált sorsdöntővé, hogy 1541 ősze és 1542 tavasza között a török katonaság megszállta, biztosan tartotta a Dunát és a mellette futó felvonulási utat. 1551-52-ben keleten is kiépült a hódoltság nagyjából egybefüggő várrendszere. Bevégződött az oszmánok két legfiatalabb európai vilájetjének kialakítása. Felállt a hódoltság: egybefüggő, határvárak többé-kevésbé folyamatos láncolatával keretezett, területként védhető és működő tartomány.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

EMBER ÉS TECHNIKA

ALICE REININGER: A szolnoki sófelvonó

Az utóbbi évszázadokban sokan és sokat írtak Kempelen Farkasról, eredeti nevén Wolfgang von Kempelenről. Ami a szerzők érdeklődését leginkább felkeltette, az a Kempelen-féle ún. "sakkozógép", a "sakkozó török" volt. A tudománytörténetben (a beszédkutatásban, beszédtechnológiában és fonetikában) elfoglalt előkelő helyét Kempelen a "beszélőgép" megkonstruálásával szerezte, és az arról írt "Az emberi beszéd mechanizmusa" című, 1791-ben megjelent könyvével. De minthogy egyéb alkotásairól és életéről kevés adat ismeretes, személyisége körül legendák kezdtek kialakulni. A Bécs, Pozsony és Budapest archívumaiban megtalált iratok eredményeképpen az osztrák szerző Kempelen életpályáját, hivatali pályafutását, technikai találmányait felderítette, és jól dokumentált és ellenőrizhető adatokra épülő életrajzát is összeállította. Jelen cikke egy eddig még ismeretlen Kempelen-alkotást, az azóta elpusztult szolnoki sófelvonó történetét mutatja be.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

BALKÁN-TÖRTÉNET
JUHÁSZ JÓZSEF: A jugoszláv munkástanácsok
Egy illúzióval kevesebb, 1950-1988

A cikk a titói jugoszláv rendszert fennállásáig kísérő - újabb és újabb küzdelmekhez vezető - munkástanácsok történelmét tekinti át.

A szovjet táborból 1948-ban hatalmi megfontolásokból kiközösített Tito-vezetés - belső bázisának megerősítése céljából - az önigazgatási rendszer erősítésével kísérletezett. Ennek központi elemét a vállalati munkás-önigazgatás képezte. A rendszert megalapozó 1950. június 27-i törvény azt volt hivatva kifejezni, hogy Jugoszláviában a szovjet modelltől radikálisan eltérő, új, humánus szocializmus épül, amely érdemes a népi támogatásra. A törvény szerint a köztulajdon és a vállalatok irányításának joga nem az államot, hanem a munkaközösséget (a vállalat dolgozóit) illette meg, amely ezt a jogát a választott munkástanács révén gyakorolta. A valóságban a munkástanács döntései csak lényegtelen kérdésekre terjedhettek ki. Igazi változásokat az 1965. júliusi reformcsomag hozott: a szocialista piacgazdaság jelszavával a vállalat önálló árutermelő lett, amelynek eredményes működését a piaci siker mérte. Az 1971. évi reformtól kezdve a munkás-önigazgatás alapintézményének a "társultmunka-alapszervezet" számított. Ezt a konstrukciót nevezték "megegyezéses gazdaságnak", amely a titóista ideológia szerint a gazdaság etatista (szovjet államszocialista) és piaci (nyugati kapitalista) mechanizmusait felváltotta egy újfajta, a piaci versenyt, a gazdasági kooperációt és a társadalmi szolidaritást ötvöző koordinációs rendszerrel. Ez az önigazgatói konstrukció lényegében érvényben maradt egészen az ország felbomlásáig, majd aztán a privatizáció során - amelyet már az utódállamok folytattak le - teljesen felszámoltak. A jugoszláv önigazgatási rendszer, amely nemcsak gazdaságirányítási formát jelentett, hanem felölelte a községi, regionális és intézményi önkormányzatok kiterjedt struktúráját is, sosem váltotta be a (hajdanán sok külföldi baloldali által is!) hozzáfűzött reményeket, csupán a kelet-európai államszocialista modell egyik reformváltozatának bizonyult.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

FIGYELŐ

PÁSZTOR EMIL: Rejtőzködő koponyák nyomában

A híres emberek, művészek, tudósok, politikusok, vezető egyházi személyek koponyájának eltűnéséről szóló történetek részben hitelesek, más részük a legendák világába tartozik. A koponya a legértékesebb szervnek számít az archeológiai és az embertani kutatásokban. Az ember története során sok nép mitológiájában játszott fontos szerepet, és ősidők óta témája a művészeteknek. Nem csoda, hogy ez az értékes szerv kriminológiai esetek szereplőjévé is válhatott. A cikk ismertet néhány olyan esetet, amikor híres emberek (Perarca, Richelieu, Swedenborg, Haydn, Goya, Mozart, Tisza István, Hitler) koponyája eltűnt, vagy valamilyen sírgyalázás áldozata lett.

A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

PÓTÓ JÁNOS: A Tisza-szobor építése, lerombolása
Darabokban, szanaszét

A cikk Tisza István 1934-ben felavatott emlékművének - szobrának és a mellékalakoknak - történetét ismerteti: építését, lerombolását és az alakok "utóéletét".

Tisza István 1934. április 22-én felavatott sokalakos emlékművét 1945 nyarán megbontották. Tisza szobrát ledöntötték, elszállították, az emlékművet azonban csak három évvel később, 1948-ban bontották le. A "magvetőt" ábrázoló részét Esztergomban Munka címmel állították föl, a másik mellékcsoport (melynek domináns eleme a katona búcsúja) stílszerűen egy budapesti laktanya udvarára került. A főalak mintegy 18 mázsányi anyaga valószínűleg az 1950-es években készült óriási bronz monumentumok nyersanyagaként "végezte".

A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Az inkák birodalma (Farkas Ildikó)

A szerző a Szépművészeti Múzeum ".és akkor megérkeztek az inkák" című kiállításhoz kapcsolódóan villantja fel Dél-Amerika egyik legnagyobb civilizációjának történetét. Az Andok egyik népe, a kecsua indiánok inka törzse a 12-13. században alakította meg államát a Cuzco-völgyben. Az inkák más törzseket és államokat leigázva vagy azokkal szövetséget alkotva, a birodalom uralkodó rétegévé váltak. Az Inka Birodalom a 15. században érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor magában foglalta a mai Peru és Bolívia területét, valamint Ecuador déli és Argentína északnyugati részét.

Erősen központosított, magasan szervezett állam volt, szigorúan rétegezett társadalommal, jól kiépített infrastruktúrával, hivatalnoki szervezettel, fejlett építészettel és ötvösművészettel, és bizonyos írásbeliséggel (csomóírás). Az Inka Birodalom kialakulása és terjeszkedése során átvette és hasznosította a térség őket megelőző vagy más kultúráinak vívmányait, így mintegy összefoglalása lett a prekolumbiánus dél-amerikai kultúrák anyagi és szellemi "termékeinek".

A spanyol hódítók 1531-ben léptek partra, hogy meghódítsák Perut. Pizarro hatalmas hadsereggel vonult az Inka Birodalom ellen, s kihasználva annak belső viszályait, néhány év alatt felszámolta az inka államot

A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

ZSOLDOS ATTILA: A tatárjárás és Magyarország
Magyarország pusztulása és újjáépítése

A cikk a magyarországi tatárjárás hatásaival foglalkozik, amelyek megváltoztatták a 13. századi Magyarországot. A változások előjelei már a tatár támadás előtt is benne rejlettek a magyar társadalom fejlődésében. A lassan érlelődő folyamatok a mongol támadás következményeinek hatására felgyorsultak.

A legközvetlenebb hatást a tatárjárás az ország népesedési viszonyaira gyakorolta (a mongol hadviselés jellemző sajátossága volt a mészárlások gyakorlata). A népességveszteséget a tatárjárást követően (nem magyar etnikumú) telepítésekkel igyekeztek pótolni. Nagy jelentőségű társadalomtörténeti fejlemény: a tatárjárás pusztításai miatt fellépő munkaerőhiány hozzájárult ahhoz, hogy a rendkívül sokszínű jogállású, eredetű agrárnépesség egységesült. A 13-14. század fordulója tájára a világi magánbirtokon kialakult a jobbágyparaszt típusa, aki már szabad ember volt, tehát nem személye, hanem gazdasága adózott.

A tatár pusztítás után IV. Béla képessé akarta tenni országát a védekezésre. Programjának legismertebb eleme a korban modernnek számító kővárak építése. A nagybirtok és a vár birtoklása azonban alapvetően átformálta a király és az előkelők kapcsolatát. A tatárjárást követően felépült várak biztosította hatalommal élő nagyurak az egymás és a király ellenében vívott magánháborúikkal anarchiába taszították az országot.

Részint a védelmi képesség erősítésével, részint a népesedési helyzet orvoslásával függött össze IV. Béla várospolitikája: kancelláriájában sorra állították ki a különböző településeknek biztosított jogokat írásba foglaló okleveleket. A középkori magyar városhálózat alapjait tehát IV. Béla vetette meg.

A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A tatárjárás (Zs. A.)

A Mongol Birodalom - évszámokban (O. E.)

POSZTERMELLÉKLET

PAPP-VÁRY ÁRPÁD: Török seregek magyarországi felvonulása
Hadszíntérkép, 1566

A mohácsi csatavesztést (1526), majd Buda elfoglalását (1541) követően 1566-ban Szulejmán Bécs meghódítására készült. A felvonuló török sereg hírére 1566-ban több haditérkép készült hazánkról, köztük a folyóiratban közölt (OSZK Térképtár). Zenoi térképén a legszembetűnőbb a vízhálózat, a vízfolyások erőteljes rajza, s az, hogy a Duna még északnyugat-délkelet irányban fut. A Duna ferde rajzához igazodik a Tisza futása is. A ferde futású Duna-rajz csak a török kiűzését követő felmérési munkák után tűnt el a hazai és külföldi térképekről, Christopher Müller 1709. évi Magyarország-térképének a közzététele nyomán. A Duna és a Tisza mellett a térkép ábrázolja a fontosabb vízfolyásokat, pontozással kitöltött felületként jelöli a Fertőt és a Balatont. Hegyábrázolás azonban nincs a térképen.

A térkép fő célkitűzése a felvonuló török és császári seregek helyzetének a bemutatása. A nagyobb seregtestek létszámát a rajzok mellé írt latin számok mutatják ezer (M) főben. Feltételezhetjük, hogy a térkép készítője az Európát fenyegető veszély hangsúlyozása miatt eltúlozta a török sereg létszámát. Az ábrázolás feltehetően a pápai támogatás és az itáliai csapatok részvétele miatt készült.