2007/02
Tartalomjegyzék

FIGYELŐ

GLATZ FERENC: Koszovó és a mi Európai Uniónk
Naplójegyzetek, 1998-2007

1998. július 6. Berlin. Mindnyájan ujjongtunk afölött, hogy az európai integráció ismét lendületet kap. De a nyugat-európaiak még nehezen veszik tudomásul, hogy az Elbától keletre több, a történelem során másként szerveződött társadalom él. Hogy itt a nemzetek feletti birodalmak (Habsburg, Oszmán) fennállása következtében nem ment végbe a 19. században a kis etnikai csoportok elnemzetlenítése - ahogy végbement Németországban, Franciaországban, Angliában. Ahol eltűntek - illetve szubkultúrába süllyedtek - nemcsak a kis számú szorbok, hanem a több milliós okcitán, wellsi stb. etnikai kisebbségek is. Így azután a 20. századra e politikai nagyhatalmak "joggal" tekinthették magukat nemzetállamnak. Nem is értettek bennünket, Európa keleti feléről jött és az ottani népekről író történészeket: miért kritizáljuk a tökéletesnek tartott "liberális" európai állammodellt - miközben bevezetni kívánjuk nálunk is annak az egyéni szabadságot kimondó alapelveit -, s hiányoljuk, hogy nem ismeri el a különböző kollektívumok (így az etnikai közösségek) kollektív jogait. >>
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

TAKÁCS MIKLÓS: Koszovó/Kosova földje a középkorban
A bizánci uralom összeomlása

A cikk bemutatja a térség történetét a 6-7. századtól - amikor összeomlott a Bizánci Birodalom északi határának a védelme, és ettől kezdve áramlottak be a Balkánra a szláv csoportok - a 14. századig, a térség török hódítás alá kerüléséig. Koszovó, a Balkán közepén helyet foglaló leendő egység először délszláv törzsi-nemzetségi uralmi körzetek színtere volt, majd a 11. századtól rendezett státust nyert a Bizánci Birodalomban, mind a közigazgatás, mind pedig az egyházi igazgatás (ortodox) vonatkozásában. Nem igazolható a szerb szakirodalom állítása, hogy Koszovó területe már a 11. századtól beletartozott volna a formálódó szerb államba, mert nem Koszovó, hanem a modern kori Délnyugat-Szerbia (Raš vára környékén) volt a szerb állam bölcsője; a szerb államot Raš urának, Nemanja Istvánnak sikerült megszerveznie. A középkori Szerbia államjogi szempontból 1217-től tekinthető függetlennek. Koszovó viszont már a 14. században a szerb királyok hatalmi területének központi része lett. 1389-ben Rigómezőn a szerb-bosnyák sereg alulmaradt a török haddal szemben, és elvesztette függetlenségét. 1455-ben Koszovó is betagolódott az Oszmán Birodalomba. A 13-14. században a koszovói lakosság többségét a szerbség alkotta, de szólnak adatok albánokról is.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

A rigómezei csata és mítosza (T. M.)

MOLNÁR ANTAL: Az oszmán Koszovó a 15-18. században

A cikk az Oszmán Birodalom keretében élő Koszovó térségének történetét, gazdasági, politikai és etnikai viszonyait ismerteti és elemzi, azzal az indokolt megközelítéssel, hogy a történetírás a 20. század balkáni problémáinak gyökereit az oszmán uralom évszázadaiban keresi.

A 15-16. századi Koszovó a korabeli balkáni viszonyokhoz mérten egyáltalán nem számított elmaradott régiónak: termékeny szántói a Balkán-félsziget éléskamrája volt, legfontosabb külkereskedelmi termékét a nemesfémek jelentették, emellett a tartomány a Balkán-félszigetet irányban átszelő főútvonalak találkozásánál feküdt, így fontos kereskedelmi csomópontok alakultak ki területén.

Koszovó török kori történetének talán legsúlyosabb problémája az etnikai viszonyok gyökeres megváltozása: a középkori Szerbia politikai és szakrális központjából, Koszovóból a török uralom végére egy túlnyomórészt albán nemzetiségű tartomány lett. Az albánok koszovói térnyerése a szerbek 15. századi migrációjával függ össze. A szerb állam súlypontjának északra helyeződésével jelentős szerb népesség indult meg Magyarország felé. A mai koszovói szerbek ősei is nagyrészt a 18. században kerültek jelenlegi lakhelyükre. A gazdasági hanyatlás miatt a tartomány a 18. század végén már balkáni viszonylatban is a szegényebb területek közé tartozott.

Az oszmán uralom megdöntése óta a szerb és az albán politika számára mind a mai napig stratégiai célkitűzést jelent, hogy a szerb "történelmi jogokat", illetve az albán etnikai fölényt a hatalmi politika eszközeivel érvényesítsék.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

CSAPLÁR KRISZTIÁN-SERES ATTILA: Délszláv-albán erőviszonyok az Oszmán Birodalomban
A koszovói és a monasztiri vilajet a 19-20. század fordulóján

A cikk az 1878-as berlini kongresszustól - amikor az Oszmán Birodalom európai tartományainak jogi státusát az európai nagyhatalmak érdekeinek megfelelően rendezte át - a Balkán-háborúkig - amelynek nyomán megszületett a független Albánia - tekinti át a térség politikai és etnikai viszonyait, küzdelmeit, különös tekintettel a szerbek és az albánok küzdelmére Koszovó kérdésében.

1878 után a fennhatósága alatt maradó európai területeket a török adminisztráció eleinte hét nagy közigazgatási egységbe (vilajet) szervezte, melyek közül a négy nyugati területén koncentrálódott az albán etnikum. Ez a közigazgatási beosztás nem vette figyelembe az etnikai határokat, inkább stratégiai és politikai követelményeket, illetve korábban kialakult igazgatási hagyományokat követett. Ekkor kapott Koszovó önálló területigazgatási szervezetet. A 18-19. század folyamán több hullámban is érkeztek albánok a történeti Koszovóba, és az 1878-1912 közötti időszakban a tartomány végleg elvesztette a középkorban még domináns szerb jellegét. A Koszovóért folytatott küzdelemben a szerb és az albán nemzeti mozgalmakat nemcsak etnográfiai és történeti okok mozgatták, a tartomány gazdasági szempontból is jelentős súlyt képezett, elsősorban termékeny medencéje (Koszovo Polje) és az északkeleti karéjában található ásványkincs-lelőhelyei miatt.

A berlini kongresszus után az albánok 1878-ban elhatározták egy központi szövetség megalakítását, amelynek fő céljául a területi integritás biztosítását tűzték ki. 1910 tavaszán nagyszabású albán felkelés bontakozott ki Koszovóban. 1912-ben a nagyhatalmak londoni konferenciáján döntés született a Törökországon belüli, nagyhatalmi felügyelet alatt álló albán autonóm állam létrehozásáról, amely jóval az etnikai határokon belül maradó kompromisszumos megoldást jelentett a különböző (szerb és a Monarchia) érdekek ütközésében. Az albán-délszláv etnikai határok mentén, Koszovó és Macedónia megszerzésével Szerbia nyerte a legtöbbet.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Háborúk a Balkánon, 1878-1913 (O. E.)

A Habsburg Birodalom és a Balkán (SZ. Z.)

Konfliktus egy évszázaddal ezelőtt (Kéri Pál)

BÍRÓ LÁSZLÓ: Koszovó Jugoszláviában

A cikk a Balkán-háborúktól - amelyek következményeként Koszovó hosszú évszázadok után ismét a szerb, illetve montenegrói államhoz tartozott - egészen Jugoszlávia felbomlásáig tekinti át a térség történetét.

A 20. század eleji Koszovót éles etnikai konfliktusok jellemezték, hiszen a 17-18. századi migrációk és a demográfiai folyamatok következtében Koszovóban a szerb népesség kisebbségbe került. Koszovó gazdaságilag Jugoszlávia legelmaradottabb területe volt, beolvasztása a jugoszláv államba nem volt problémamentes. A kormányzat nem ismerte el ezen országrészre a Párizs környéki békék idején megkötött kisebbségvédelmi szerződéseket.

A kommunista vezetésű új Jugoszláviában elismerték az albánok nemzetiségi státuszát. A szabadabb politikai légkörben az albánok kevesellni kezdték meglévő autonóm jogaikat. 1968-ban több városra kiterjedő demonstráció kezdődött, és az albánok első ízben fogalmazták meg Koszovó köztársasági rangra emelésének igényét. 1981. március-áprilisában ismét zavargások törtek ki Koszovóban, ekkor a radikálisabb jelszavak már az elszakadás lehetőségét is felvetették. Az egész köztársaságon belüli szerb dominancia visszaállítása érdekében 1988-ban megkezdődött Koszovó autonóm jogainak fokozatos felszámolása. Válaszul a koszovói törvényhozás a tartományt önálló tagköztársaságnak kiáltotta ki. Erre Szerbia speciális (katonai) igazgatást vezetett be. 1991 szeptemberében az albán lakosság titkos népszavazáson a szuverén és független Koszovó állam kikiáltása mellett állt ki, s október 19-én deklarálták Koszovó függetlenségét, ezt azonban, Albánia kivételével, egy állam sem ismerte el.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Koszovó kronológiája, 1988-2007 (B. L.)

JUHÁSZ JÓZSEF: A koszovói albánok 1991 után
Az albán kiválás lépcsői

A cikk ismerteti a koszovói albánok kiválásának fokozatait 1991-től, amikor a régi Jugoszlávia 6 tagköztársaságából 4 kivált, a maradék, Szerbia (benne Koszovóval) és Crna Gora (Montenegro) pedig 1992. április 27-én megalakította az új Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot. A koszovói albánok ezt az államot azonban nem tekintették a magukénak, és ismételten megfogalmazták Szerbiától való elszakadásuk szándékát.

A koszovói válság 1991 után instabillá tette a szerb-montenegrói maradék Jugoszláviát. Egy nagyszerb jellegű, tízmilliós Jugoszlávia számára hosszú távon megoldhatatlan feladatot jelentett egy olyan terület állami megtartása, amelyet etnikailag teljesen elveszített. Önként, azonban nem mondhatott le állami területének egy részéről. Ugyanakkor az albánok sem akartak lemondani a függetlenségről: a jugoszláv felbomlásból adódó rendkívüli esélyeket nem akarták elszalasztani.

A merev szembenállás és az időnként kirobbanó összetűzések ellenére a koszovói válságot 1998-ig egy sajátos patthelyzet jellemezte. Ezután mind nagyobb befolyásra tett szert a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK), amely megindította "felszabadító háborúját. A háború nemzetközi beavatkozásra és közvetítéssel egy olyan egyezménnyel zárult, amely a de facto végbement elszakítást de jure nem mondta ki, sőt nyitva hagyta annak a lehetőségét, hogy a szerb hatóságok - ha a feltételek "megérnek rá" - korlátozottan visszatérhessenek a tartományba. Vagyis a BT-határozat az elvben mindmáig Szerbia részét képező Koszovót gyakorlatilag (Bosznia-Hercegovinához hasonlóan) meghatározatlan idejű nemzetközi protektorátus alá helyezte.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

RÉTI GYÖRGY: Albánia és a koszovói kérdés
1992-2007

A cikk 1992-től napjainkig ismerteti Albánia álláspontját és tevékenységét a koszovói kérdéssel kapcsolatban.

A két legnagyobb albán közösség - az albániai és a koszovói - a független Albánia létrejötte (1912) óta nem mondott le arról, hogy egy államban egyesüljön. Ennek megvalósítása mindig is a sokkal hatalmasabb Jugoszlávia ellenállásába ütközött. Éppen ezért Albánia, gyengesége miatt, bár támogatta a szerbiai szeparatizmust, óvakodott attól, hogy Koszovóért fegyveres konfliktusba keveredjen Jugoszláviával. Az albániai rendszerváltás után azonban Tirana egyre nyíltabb és határozottabb támogatást kezdett nyújtani koszovói honfitársainak, és a koszovói albánok problémáját a világ közvéleménye elé tárták. Albánia súlyos politikai-gazdasági és morális helyzete azonban nem tette lehetővé, hogy jelentős segítséget nyújtson a koszovóiak ügyének. Viszont a koszovói háború során Albánia a NATO és az UÇK valóságos hátországává változott, s mintegy félmillió koszovói nemzettársukat fogadták be. A 2005 nyarán újból hatalomra jutott Berisha-kormány Koszovó többnemzetiségű voltának megőrzése, valamint az ott élő albán és szerb közösség megbékélése mellett szállt síkra.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN: Moszkva és Koszovó
Világhatalom hanyatlása és ébredése

A cikk a Szovjetunió felbomlása utáni helyzetet elemzi az orosz külpolitika tekintetében, illetve azt a folyamatot, ahogyan Oroszország fokozatosan ismét nagyhatalomként tér vissza a nemzetközi politikába a balkáni ügyek kérdésében is.

Moszkva kezdetben tartózkodóan szemlélte a jugoszláv bomlási folyamatot és csak jelentős késéssel kapcsolódott be a délszláv válság rendezési kísérleteibe. A Szovjetunió 1991 végi felbomlása után Oroszország számára ebben a periódusban csaknem teljesen érdektelen még Kelet-Közép-Európa. 1993 tavaszától kezdett ismét aktivizálódni, a nyugati hatalmak kifejezett biztatására. (E biztatás mögött az a nyugati feltételezés húzódott, hogy Oroszország az etnikai (szlávok) és felekezeti (ortodoxok) közösség okán képes Belgrád magatartását jótékonyan befolyásolni.) 1994 tavaszától azonban a délszláv válsággal kapcsolatos konfliktusok a nyugati és az orosz álláspont között egyre gyakoribbá és súlyosabbá váltak. De az igazán komoly ellentétek majd csak az évtized végén, Koszovó kapcsán jelentkeztek. Moszkva ugyanis a koszovói albánok magatartásában éppúgy a területi integritást fenyegető akciót látott Belgrád számára, mint a csecsenek fellépésében saját esetében, és ez kérdésessé tette elfogulatlanságát. Mára viszont a hivatalos orosz álláspont szerint Moszkva kész bármely, Koszovó státusát rendező megoldást elfogadni, amennyiben azt Belgrádban és Prištinában egyaránt jóváhagyják.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

MAGYAR ÖRÖKSÉG

VISY ZSOLT: Pécs ókeresztény temetője és sírkamrái

Pécs 2010-ben Európa kulturális fővárosa lesz. A kitüntető cím elnyerése és az azzal járó anyagi-erkölcsi támogatás segítette befejezéshez a Székesegyház melletti ókeresztény templom feltárását, restaurálását és kiállítóhelyként való megnyitását. Pécs/Sopiana Ókeresztény Temetőjé-t az UNESCO Világörökségi Bizottsága 2000-ben vette fel a Világörökségi listára és ez által az emberiség kiemelkedően fontos kultúrtörténeti kincsei közé sorolta. A cikk ismerteti Európa egyik legszebb ókeresztény temetőjének feltárását és történetét. A nagyközönség március 30-tól látogathatja a műemlékegyüttest.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

KATUS LÁSZLÓ: Az ókereszténység virágkora a Római Birodalomban

A cikk a korai kereszténység történetét taglalja a 2. századtól az 5. századig. A 3. század a kereszténység gyors terjedésének időszaka volt, midőn a hatalom türelmet tanúsított a keresztények iránt, s azok békében gyakorolhatták vallásukat. Ekkor szaporodtak meg a keresztény közösségek a birodalom nyugati felében, s ekkor vert gyökeret a kereszténység Pannóniában is. A constantinusi fordulat nyomán a 4. század és az 5. század első évtizedei az ókori kereszténység virágkorát jelentik. Ekkor dolgoztak a keresztény hitet tudományosan megalapozó nagy egyházatyák és ekkor alakult ki az egyház szervezete. A 4. és 5. század egyetemes zsinatain részletesen megfogalmazták a hit alapvető tételeit, dogmáit, elsősorban a Szentháromsággal és Jézus személyével kapcsolatban. Az ókori kereszténység e virágkorának az 5. század folyamán azonban a népvándorlás véget vetett.
A teljes cikk a nyomtatott kiadásban olvasható.
Ha a képet nagyobban szeretné látni, kattintson rá.

Címlapon: A pécsi ókeresztény mauzóleum egyik freskója: a bűnbeesés jelenete