NÓGRÁDY ÁRPÁD: Az adózó jobbágy

Jogi helyzet, gazdasági kötelmek

A középkori jobbágy nem úgy, nem annyit és nem azért adózott, mint azt manapság gondoljuk. Az iskolában tanultakkal ellentétben összegszerűen ugyanis jóval többet, jövedelméhez mérten azonban jóval kevesebbet fizetett, és eredetileg nem a föld használata fejében szolgálta (pénzzel, terménnyel és munkával) urát.

A jobbágy

Az elején le kell szögezni: "jobbágy" szavunk - noha a köztudatban többnyire a középkori parasztember szinonimájaként él - az egyén társadalomban betöltött jogi helyzetét jelölte, és a foglalkozástól, valamint a vagyoni helyzettől gyakorlatilag függetlenül, a 14. század közepétől mindössze annyit jelentett: az illető olyan földesúri joghatóság alatt álló személy, aki legalább egy negyedtelek méretű önálló gazdasággal rendelkezik. Egyaránt jobbágy volt tehát az egy-két ökörrel szántó szegény parasztember, a sárospataki tehetős szőlősgazda, a pesti vásárra marháit százával hajtó debreceni tőzsér, a szombathelyi aranyműves és a Pécs főterén emeletes kőházában élő gazdag német kereskedő. [...]

Pénz-, termény- és munkajáradék

A jobbágyok kötelezettségeit telkenként (sessio) állapították meg, melynek mértékét olykor szerződés, leginkább azonban a helyi szokásjog szabályozta. A meghatározó teher a pénzadó (cenzus) lett. Mértéke változatos volt. Nagysága nemcsak megyénként vagy kisebb tájegységenként, hanem gyakran még szomszédos falvak esetében is jelentős eltérést mutatott. Összege a néhány dénártól a 2-3 aranyforintig terjedt. Nagysága ugyan a telek méretéhez igazodott, az egész telek mérete azonban jószerével minden településen más volt. Így a szabályozás csupán egy-egy falu szintjén érvényesült, ezért a cenzusra vonatkozó adatok nem összemérhetők. A különböző címeken szedett pénzjáradékot a mezőgazdaság éves ritmusához igazodva, a szokásjog által meghatározott időpontokban, általában két részletben, tavasszal többnyire Szent György (április 24.), ősszel pedig Szent Mihály (szeptember 29.), illetve Szent Márton (november 11.) napján fizették.
A pénz mellett terménnyel és munkával is adózott urának a jobbágy. A terményjáradék, a kora Árpád-korral ellentétben, a 15. században többnyire már nem volt jelentős. A jobbágyok sok helyütt pénzben megváltották, csakúgy, mint az állattartás fejében a falu által közösen fizetett hízott ökröt. [...]
A munkajáradék, a sokat emlegetett robot, a korszakban egyenesen jelentéktelen. Egy-egy jobbágycsaládnak évente legfeljebb 2-3 nap ingyenmunkát (leginkább kaszálást és fuvarozást) kellett adnia, de számos uradalomban erre sem tartottak igényt, ráadásul a robot sok helyen mai fogalmaink szerint inkább közhasznú munkát, semmint ingyen műszakot jelentett. [...]
Nem egyszerű a közismert kilenced megítélése sem. Kötelező szedését I. Lajos király (1342-82) 1351-ben előírta ugyan, de behajtása később sem vált általánossá. A Zsigmond kori Győrött egy tanúként meghallgatott öreg kanonok vallomása során például úgy nyilatkozott: a kilenced adót hírből sem ismeri. Máshol az előírásnak megfelelően szedték, míg megint másutt névleg ugyan behajtották, de mértékét tekintve inkább "százaléknak" kellene azt nevezni. [...]

A gyakorlat

A földesúri adók vonatkozásában az Árpád-, Anjou- és Zsigmond kori forrásokból, az oklevelekből megismerjük az elveket, a hétköznapok gyakorlatát azonban csak a 15. századtól követhetjük nyomon. A lehetőséget uradalmi számadások, adójegyzékek, hosszabb-rövidebb lajstromok biztosítják. [...]
A feltáruló hétköznapok azonban nyomokban sem hasonlítanak a Lúdas Matyi nyomán a köztudatban élő képhez. Nem az ispán megy ki katonákkal, hogy kipréselje a népből az utolsó garast is, vagy az úr, hogy maga szedje be "Döbrög" vásárvámját. Az eredmény ráadásul "adóhatósági szempontból" is lesújtó. A pénzadó egyik, Sárvárott Vízkeresztkor (január 6.) esedékes részét például a falvak 1521-ben januártól egészen november végéig "fizetgették". Oly módon, hogy minden hónapban besétált Sárvárra egy-két bíró, s behozta a falu által fizetendő néhány forintot. [...]
[...] Sárvárott például, a rendes földesúri pénzjáradéknak csak egy részét szedték be, azt is csak az uradalom napi kiadásainak függvényében. A többi kintlévőséget pedig az uradalom előbb-utóbb levásárolta, illetőleg beszámította egy-egy uradalmi mesterember bérébe vagy a jobbágy-familiárisok fizetségébe. Jellemző az is, hogy a főúri család sárvári rezidenciája mindennapi szükségleti cikkeinek kétharmadát saját birtokairól szerezte be.

A rendkívüli adó és az adózás mértéke

Az (elvileg) éves rendszerességgel szedett pénzjáradékon túl létezett egy mind összegszerűségében, mind behajtásának elvében attól gyökeresen eltérő földesúri adófajta, az ún. rendkívüli adó (taxa extraordinaria). Gyakrabban a 14. század végétől szedték, s a cenzustól két ponton tért el. Egyrészt az adóalapot nem a telek jelentette, a taxa összegét a jobbágy jövedelme, "megtaksálható vagyona" arányában vetették ki. Másrészt a földesúr "annyiszor és úgy vetheti ki jogosan és jogtalanul, ahányszor és ahogyan kedve tartja". A Zsigmond kor végén már általános, az urak sok helyütt éves rendszerességgel szedik, és ténylegesen be is hajtják. Legkorábbról fennmaradt középkori földesúri adójegyzékünk is efféle adószedés emlékét őrzi. A dokumentum 1425-ből származik, s egy szlavóniai uradalom (Rovisce - Rojcsa) 407 falusi és mezővárosi lakójának taxáját összegzi. [...]
Nagy adóösszeg, súlyos kizsákmányolás - így él a köztudatban. A középkor azonban hírből sem ismerte a mai adókulcsokat! A földesúri rendes és rendkívüli adók együttesen is legfeljebb a jobbágy jövedelmének tizedrészét emésztették fel, és az elvonás mértéke az egyházi tizeddel s a királyi adóval együtt sem igen emelkedett egy negyedrész fölé, miközben a középkori Magyarországon forgalmi adóról még csak nem is hallottak.

*

"Azért kell az urakat szolgálnunk, mert oltalmaznak minket" - mondja a parasztok szájával egy 1275-ből származó délnémet jogkönyv. [...] A társadalmat az imádkozók, a katonáskodók és a dolgozók három rendjére tagoló középkori elv és a hozzá kapcsolódó igények és elvárások a középkor végéig fennmaradtak, jóllehet a földesúri hatalom egyre kevésbé tudta a jobbágyot megillető védelmet biztosítani.
A királyi hatalom a kora újkorban lassan majd maga alá gyűri a korábbi feladatainak megfelelni már egyre kevésbé képes magánúri hatalmat, és többek között annak védelmi szerepét is betöltve, állammá lesz. A biztonságért, a kiszámíthatóbb életért azonban nagy árat kellett fizetnie az alattvalóknak. Egyfelől a mai fogalmaink szerinti állammá átalakult egykori királyság megnövekedett feladatainak roppant pénzigénye rótt addig soha nem látott mértékű terheket a lakosságra. Másfelől, a nagybirtok közvetlen politikai hatalmának megszűnésével az uradalmak jövedelemtermelő oldala vált meghatározóvá, és ez, a racionális gazdálkodás számos elemét felölelő változás a parasztság számára a korábbinál jóval súlyosabb járadékok és bérletek korszakát hozta el. A középkornak a jövedelmeket csak kis hányadában kisajátító világa a modern állam születésével ért véget.

Vissza a tartalomjegyzékhez