Az államfő

1922. február 10-én született Budapesten. Apja Göncz Lajos, anyja az erdélyi származású Heimann Ilona. A Göncz család a Zala megyei Csáktornyáról származott, ott volt a dédapa gyógyszerész. A családi emlékezet számon tartotta, hogy 1848-ban ő volt a zalai zászlóalj kapitánya, a családi hagyomány szerint a vági csatában megsebesült, majd a szabadságharc veresége után kilenc évet ült börtönben.

Göncz Árpád 1939-ben a jogi egyetemre jelentkezett. ("Azért mentem jogásznak, mert ez volt az egyetlen olyan egyetem, amit egy szegény értelmiségi család gyermeke a család számára elviselhetetlen anyagi terhelés nélkül elvégezhetett.") 1944-ben szerzett jogi doktorátust a Pázmány Péter Tudományegyetemen.

1944-ben vonult be katonának, mivel az egyetem miatt addig halasztást kapott. 1944 februárjában azonban a zászlóalj, ahová Bélapátfalvára bevonult, vezetője nélkül - Dálnoki Miklós Béla átment az oroszokhoz tárgyalni - egyszerűen elindult hazafelé. Göncz Árpád akkor már a Teleki Pál Munkaközösség tagja volt, amely a magyarországi ellenállás részét képezte, kapcsolódott Bajcsy-Zsilinszkyhez és köréhez, a Györffy-kollégiumhoz és a munkásmozgalmakhoz is. A visszavonuló zászlóaljat Várpalotára vezényelték, majd Németország felé indították őket, Göncz Árpád azonban otthagyta alakulatát és Budapestre ment. Ott egy ideig bujkált, majd csatlakozott a Táncsics zászlóaljhoz, az ellenállás egyik szervezetéhez, és annak egyik vezetője lett. Egy rajtaütés során megsebesült, átlőtték a combját. Sebesülten szülei lakásának pincéjében bujkált az ostrom idején. Innen vitték el a bevonuló oroszok, akiktől többször megszökött.

1942-től az Országos Földhitelintézet jogásza volt, itt kezdett el újra dolgozni 1945-ben, a háború után. A Teleki Pál Munkaközösség tagjaként azonban politikai tevékenységet is folytatott, korábbi kapcsolatainak megfelelően 1945-től volt a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt tagja. 1946-48 között a párt főtitkárának, Kovács Bélának titkára lett, ekkor már "főmunkaidőben". Eközben a Független Ifjúság - a kisgazdák ifjúsági szervezete - budapesti csoportjának elnöke, s a Nemzedék c. hetilap felelős szerkesztője 1947-48-ban.

1948-ban, a kisgazdapárt teljes felszámolásának idején Göncz Árpádot is bevitték a "katonapolitikára", ahol három hétig tartották fogva, folyamatos kihallgatásokkal. (A Katonapolitikai Osztály a HM-ben működött Pálffy György vezetésével. 1949-ben besorolták az ÁVH-hoz.)

1948-tól állásnélküli lett, egy ideig segédmunkásként, majd 1949-51 között az Április 4. Gépgyárban autogénhegesztőként és csőlakatosként dolgozott. 1951-56 között talajvédelmi technikus volt a Talajjavító Vállalatnál, majd üzemszervező agronómus és irányító tervező az AGROTERV-nél. 1952-től folytatta tanulmányait: négy évet elvégzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen (diplomáját azonban nem szerezhette meg, a börtönből szabadulván - 1963 - kizárták az egyetemről).

1956-ban, a forradalom idején a Parasztszövetségben dolgozott, régi kisgazdapárti kapcsolatainak megfelelően. Fegyveres harcban nem vett részt, de gyakran tárgyalt a parlamentben a kormánytagokkal és a felkelőkkel. November 10-én egy újságíró ismerőse tájékoztatta, hogy az indiai követség szerint az indiai kormány közvetítőnek ajánlkozna a magyar kormány és a nyugatiak, illetve Moszkva között. Göncznek jutott az a feladat, hogy az indiai követet összehozza a magyar politikai erőkkel. Göncz Bibót kereste fel. Bibó a magyar kormány nevében tervezetet írt, amely Magyarország nemzetközi helyzetére (semlegesség, orosz csapatok kivonása) és belső felépítésére (behatárolt parlamenti pluralizmus, korlátozott magántulajdon és vállalkozás, a szocialista vívmányok megtartásával) vonatkozott, és ezt átadta az indiai nagykövetnek, miután több szervezet (Parasztszövetség, Nagy-Budapesti Munkástanács, Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt) aláírta azt. Az indiaiak átvették a tervezetet, de más már nem történt.

1957-ben a Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézetben dolgozott irányító tervező agronómusként, amikor letartóztatták. 1957-ben a Bibó-per másodrendű vádlottjaként "a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet miatt" ítélték életfogytiglani börtönre, ebből több mint hat évet töltött le. 1963-ban amnesztiával szabadult.

1963-tól a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézetben, majd a Talajjavító Vállalatnál szakfordítóként, 1965-től műfordítóként és szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Drámaíróként ismert alkotása a Magyar Médeia, Mérleg, Rácsok, Pesszimista komédia, Perszephoné; Sarusok címmel regénye (1974), Találkozások címmel novelláskötete (1980) jelent meg. Száznál több mű - többnyire angol és amerikai szerzőktől - fordítója (Baldwin, Doctorow, Faulkner, Golding, Hemingway, Styron, Sontag, Updike, Wharton).

A Magyar Írószövetség fordítói szakosztályának vezetője 1981-től 1989-ig. 1988-89-ben az Írók Szakszervezetének elnöke, 1989 decemberétől a Magyar Írószövetség elnöki tisztét is betöltötte.

1988-ban egyik alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének, amelynek 1988-89-ben ügyvivője is volt. Az 1990 tavaszán tartott első szabad választásokon a Szabad Demokraták Szövetsége országgyűlési képviselőjévé választották.

1990. május 2-től az új Országgyűlés elnöke volt. E tisztségében ellátta a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke teendőit is. Az SZDSZ és az MDF megállapodásának eredményeként jelölték a köztársasági elnöki funkcióra. 1990. augusztus 3-án az Országgyűlés a Magyar Köztársaság elnökévé választotta. 1995. június 19-én az országgyűlés újabb öt évre ismét köztársasági elnökké választotta. Mandátuma 2000. augusztus 4-én lejárt.

F. I.

Vissza a tartalomjegyzékhez