HORTHY ISTVÁNNÉ: Horthy a Gestapo fogságában

 

1944. október 18. Szép dombos, erdős vidéken haladtunk, és sorompót nyitottak nekünk, hogy behajthassunk "Schloss Waldbichl"-be.

Festői tájon voltunk, 700 méter magasságban, egészséges levegőjű helyen, fenyő- és bükkfaerdő közepén. A kényelmes, jó ízléssel berendezett kastélyból, gyönyörű kilátás nyílt az onnan kb. 40 km-re húzódó Bajor-Alpok hegyláncára, melyet akkor már hó borított.

A kastély körül a parknak egy kisebb részét szögesdrót kerítés övezte. Csak ott volt szabad sétálnunk, és ott is csak fegyveres gestapós kíséretével. A kerítésen belül a barakkokban száz SS-katonát szállásoltak el, és a kastélyban kilenc Gestapo-őr vigyázott ránk, két rendőrkutyával. Mi laktunk az első emeleten, alattunk és felettünk a Gestapo. Nagyon őriztek minket. Kitől, mitől? Ugyan hová tudtunk volna onnét megszökni? [...]

November 1., szerda. [...] Különben ma két hete vagyunk itt. Elmondom a napi beosztásunkat. Nyolckor reggelizünk a mi kis szalonunkban, Mama, Miklóspapa, Ila, István és én. Azután mindenki megy fürödni, és fél 12-ig mindenki a szobájában, úgy foglalkozik azzal, amivel tud. Írunk, olvasunk. Ezt séta követi -- István már sokkal előbb megy ki Ilával a jó levegőre, persze Gestapo-kísérettel. Egykor van ebéd a földszinti kis ebédlőben. A szülőknek, Vattaynak, Brunszwiknak és nekem Miklós inas hozza a konyhából az ételt. István és Ila külön étkezik. Étkezés után a hallban, kandallótűz előtt ülünk, és "feketézünk". Erre a célra van egy "Ersatzkaffee", azaz pótkávé, ami éppen hogy tűrhető, és szerencsére Miklóspapának ízlik. [...]

Háromnegyed 5-kor teázunk, ugyanabban az összeállításban, mint reggel. Tea után van egy óra szabadidőnk; 6-kor érkezik Vattay és Brunszwik a römikártyákkal, így aztán szórakoztató játékkal töltjük fél 8-ig az időt. Ekkor átöltözünk és nyolckor vacsorázunk. Kandalló előtt hallgatjuk meg a magyar híreket, ami rendszerint keserves, majd bridzsparti következik, a parti úgysem megy kimondottan nagy tétre. Fél 11-11 tájt megyünk aludni -- azaz én akkor még Ilával mindig elbeszélgetek, kötök stb. [...]

December 13., szerda. Hétfő óta megszűnt a túlzottan szép nevű "diplomataellátás", és bizony úgy látszik, komolyan megkezdődött az éhezés. Mondják, azt kapjuk ezentúl, ami Németországban minden embernek dukál, legyen akár herceg, munkás vagy koldus. Bizony elég kevés, amit most kapunk. A vaj, ami eddig kitűnő és bőséges volt, kimért kicsi adagokban kerül az asztalra, gyümölcsíz is ritkán van, és akkor is fejenként csak egy gyűszűnyi. Mindig egytálétel, "Eintopfgericht", tészta soha, hús ritkán, és egy napra egy alma. István kosztját azzal pótoljuk, amit Brunszwik most meghatóan elővett az otthonról magával hozott elemózsiából: egy kis zsírt, szalonnát és jó magyar befőttet. Senki sem beszél róla, de én leírom, hogy állandóan éhes vagyok, amit azonban ilyen semmittevés mellett ki lehet bírni. Szerencsére Istvánnak külön tejes ételt adnak azokon a napokon, amikor egy gyereknek igazán elégtelen a táplálék. Mi tudunk neki a saját adagjainkból cukrot pótolni. Ezenkívül Ila és én kis adag vajunknak csak a felét esszük meg, hogy Istvánnak több legyen. [...]

December 19., kedd. [...] Azt hámozzuk ki a hírekből, hogy borzalmas harcok folyhatnak Magyarországon. Teljesen tönkreteszik a mi szép hazánkat, és az oroszok állandóan csak előrenyomulnak! Hogyan próbáltuk Budapest pusztulását elkerülni! Most már majdnem körül van zárva a város, de azért folytatják a harcot. Megállapítottuk egymás közt, hogy ha erre gondolunk, mindjárt könnyebben viseljük az itteni koplalást. Nekünk most a nélkülözés kínos, de mennyit szenvednek az éhezésen kívül is a budapestiek! [...]

1945. január 3., szerda. Nagy meglepetés! Hellenthal tegnap közölte Miklóspapával, hogy Jenő bácsi ma érkezik ide, saját autójával és sofőrjével! [...]

Bizony sok szomorú hírt hallottunk tőle, de sajnos a szülőkről és az én családomról nem tudott semmit, mert ô már két hónap óta Nyugat-Magyarországon tartózkodott. Aki tisztességes emberként még Magyarországon volt, azt letartóztatták vagy elhurcolták -- jó ismerőst és rokont egyaránt -, köztük Kállayt, Hardyt, Lázárt, a szárnysegédeket, volt politikusokat. Csak aki valahogyan menekülni tudott, az szabadult meg a fogháztól. [...]

Valami azonban elkerülte a Gestapo figyelmét: egy kis táskarádió, ami Jenő bácsi egyik csomagjában, ügyesen elrejtve -- vagy véletlenül -- az élelmiszerek között lapult. [...]

(Későbbi beírás: Mostantól kezdve minden este 10-kor, vagy néha még előbb, feljöttem, bezártam az ajtókat, elővettem a kulcsot, és a táskarádiót a takaró alatt egészen halkan beállítva jegyeztem fel a fontosabb híreket. A londoni angol, német és magyar nyelvű adást, az amerikai, bari és moszkvai magyar műsort stb. mind végighallgattam, röviden jegyzetelve információikat. Miután meggyőződtem arról, hogy a folyosón nem jár senki, mentem a szülőknek suttogva referálni. A cédulát azután vízzel eldörgöltem, amíg csak apró darabokra nem szakadt, és a vécébe dobtam. Elégetésre nem volt gyufánk, de a hamu is gyanús lehetett volna.) [...]

Február 16., péntek. Délelőtt sokáig voltunk az óvóhelyen. Magdamama nehezen bírta. Amikor a riadót lefújták, az őrök mind felmentek ebédelni, csak egy gestapós állt a kissé nyitott vasajtó előtt. Miklóspapa egyszerre kijelentette, neki ebből már elég, és elindult kifelé, mondván, hogy menjünk utána. Kilökte az ajtót, mire a gestapós annyira meglepődött, hogy szótlanul bámult utánunk. Ami ezután következik, azt csak három hónap múlva mertem leírni. Felmentünk az emeletre, és Miklóspapa azt mondta Miklósnak, hozza be az ebédet. Amikor éppen asztalhoz ültünk, kivágódott az ajtó. Ott állt az Oberführer, tajtékozva a dühtől. Azt mondta, hogy mertünk feljönni anélkül, hogy ô engedélyt adott volna -- menjünk azonnal vissza az óvóhelyre. Miklóspapa erre felugrott, és odalépett elé: "És maga hogy mer velem így beszélni!" -- kiáltotta. Egy percnyi feszült csend következett -- már azt hittem, a parancsnok pisztolyt ránt, mire elhűlt bennem a vér -, de az Oberführer megfordult, és csendesen becsukta maga után az ajtót. Érdekes jelenet volt. Ettől kezdve megváltozott a parancsnokunk beállítottsága velünk szemben. Lehet, hogy semmit sem tudott rólunk, amikor ideküldték, hogy az "áruló kutyákat" őrizze, most kezdett bennünket megismerni, és Miklóspapa imponált neki. Az óvóhely ajtaja ezentúl mindig nyitva maradt!

Tegnap bemondta a német rádió, hogy ötheti ostrom után Budapest elesett. Milyen állapotban lehet a mi szépséges fővárosunk? [...]

Március 4., vasárnap. [...] Magdamamával gyakran megütközéssel állapítjuk meg, hogy szellemileg mennyire leépülünk, folyton csak egymás között élve, hiányzik minden kívülről jövő ösztönzés, nem vetődik fel semmilyen új téma -- az egyedüli hírek a harctériek, amelyek a titkos rádión eljutnak hozzánk. Ez utóbbiak, meg az aggodalmak szeretteinkért, hazánkért és jövőnkért úgy lekötik gondolatainkat, hogy másról beszélni már nem is tudunk. Szerencsére vannak itt könyvek, és amire máskor nem lett volna talán időnk és türelmünk, rávetjük magunkat Goethére, Balzacra; a könyvek segítségével gyakorolhatjuk a francia és az angol nyelvet is. Így iparkodunk magunkat elfoglalni, az időt hasznosítani, és szerencse, hogy van erre lehetőségünk. [...]

Március 25., vasárnap. [...] Most lázas izgalomban élünk -- a szövetségesek a nyugati fronton óriási lendülettel törnek előre, és úgy látszik, mintha a német ellenállás mindenütt megtört volna. Napokon belül sorsdöntő fordulatok várhatók, ami a mi helyzetünkre is feltétlenül nagy hatással lesz! Vajon mi vár ránk? [...]

Április 5., csütörtök. Jenő bácsi ma korán reggel elment a fagázos autóval, egy "fogdmeg" kíséretében Donauwörth mellé, Kaisheimbe, ahová a magyar állami méneseket mentették az oroszok elől, és ahol az ô telivér kancáit is elhelyezték. Este 9-kor jött vissza, és sok mesélnivalója volt. Ott találta Pettko- Sandtnert, Párvyt, Battát stb. -- óriási öröm volt számukra a viszontlátás. Mesélte, hogy ôk tudtak ittlétünkről, és sok szomorú meg jó történetet is mondtak. Beszéltek arról is, hogy Magyarországon a hangulat megint teljesen a kormányzó javára alakult; helyeslik és elismerik döntéseit, mert a történtek neki adtak igazat. Pár nap óta Magyarország teljesen orosz kézre került.

Ha októberben a közvélemény és a hadsereg a kormányzó mellé áll, mennyi vérontást és anyagi kárt kerülhettek volna el!

Most nem heverne romokban az ország és Budapest; Magyarország részére hónapokkal korábban befejeződhetett volna a háború. [...]

Április 13., péntek. Bemondta a rádió, hogy tegnap hirtelen, agyvérzés következtében meghalt az Egyesült Államok elnöke, F. D. Roosevelt! A háború folytatására ez nem lesz hatással, de a szülők meg voltak rendülve. Miklóspapától mindig azt hallottam, Magyarországnak és neki személyesen határozott jóakarója volt Roosevelt elnök, ennek többször tanújelét is adta. Apósom azt gondolta, talán a békeszerződések megfogalmazásakor a háború után segítségünkre lett volna a nagy amerikai államférfi. [...]

Április 26., csütörtök. Két napja az egész házban pakolnak. Lázas az izgalom a front közelsége miatt. [...]

A repülők százával húztak át felettünk, fekete volt tőlük az ég -- Magdamama szerint "mint amikor nyáron, Kenderesen a varjak húznak este a Bánom-erdő felé". Később megtudtuk, hogy Berchtesgadenba tartottak, nehéz bombák ezreit dobták a Führer otthonára, s a híres "Adlerhorst"-ot állítólag tönkrebombázták.

Most válik kritikussá a helyzet. Az SS-őrszázad bepakolva várja a parancsot az elvonulásra, ugyanúgy az Oberführer is a Gestapo-legénységgel. Mindenki elpucol majd, mielőtt megjönnek a felszabadító csapatok. Elmegy az őrség, a háziasszony, az igazgató stb. Csak Generalkonsul Hellenthal marad a családjával -- ô úriember, sokat élt külföldön, pártpolitikában semmilyen módon nem vett részt. Rajta kívül állítólag Paringer, a szakács és Korinth, a komornyik marad még itt. Lehet, hogy szabad emberek leszünk? Persze nem tudjuk, hogy az amerikaiak részéről milyen fogadtatásban és bánásmódban lesz részünk. Sôt még az sem biztos, ki lesz itt előbb, mert az amerikaiak úgy látszik, Augsburg előtt nagyobb ellenállásra találtak, feltartóztatták őket, és egyszerre délnyugati irányból a franciák törtek előre -- így most egyazon távolságra vannak tőlünk! [...]

Április 28., szombat. Reggel 9-kor elment az SS-század -- szokatlan csend van a házban és a házon kívül. Kimentem sétálni -- ki a nyitott kapun, amely elől leszerelték a sorompót! Furcsa érzés, hogy nem követ senki. Mindig hátra fordulok, hogy meggyőződjem róla, valóban szabad vagyok. [...]

Április 29., vasárnap. [...] Hellenthal érdekesen mesélte nekünk az utolsó napokról, hogy Himmlertől parancs jött, miszerint ha az ellenség közeledik, minden politikai foglyot ki kell végezni. Ez a parancs mindenhová eljutott, ahol foglyok voltak, és ezt Sturmbannführer Lange -- az SS-parancsnok -- végre is akarta hajtani. Bennünket tehát megöltek volna. Oberführer Klein viszont azt mondta neki, hogy a házon belül ô rendelkezik, és utasításaihoz az SS-parancsnoknak semmi köze, ez az egész az ô dolga. Állítólag hosszú vitájuk volt erről. [...]

1945. április 30., hétfő. [...] A házat hamarosan elözönlötték az amerikai katonák, és mielőtt ráeszmélhettünk volna, több értéktárgyunkból "szuvenír" lett. Az én fényképezőgépem is pillanatok alatt eltűnt, pedig a Gestapo elől sikerült addig megmentenem. Kissé kábultak voltunk a felszabadulástól, hurcolkodtunk egyik szobából a másikba, és nem vigyáztunk eléggé. Gondolhattuk volna pedig, hogy az ilyen megszálló csapatoknál bizonyos dolgok elkerülhetetlenek. Némelyik katonának négy karóra volt a karján! […]

Május 1., kedd. [...] Ebéd előtt jött a hír, hogy Miklóspapának fél 3-kor indulnia kell az amerikai főhadiszállásra, ahol Patch tábornok, a 7. hadsereg parancsnoka szeretne vele megismerkedni. Az utolsó percig gépeltem neki az írásokat. Jenő bácsi diktált, hogy gyorsabban menjen. Megengedték, hogy Miklós inas elkísérje gazdáját. [...]

Május 2., szerda. [...] Este kaptuk a hírt, hogy Miklóspapa hadifogolynak számít, és egyelőre nem jön vissza. Mama rettenetesen kétségbeesett erre a hírre. Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy ez természetes, és biztosan jól bánnak vele. Rossz látni, szegény mennyire szenved, és folyton azt hajtogatja, hogy fia német, férje pedig szövetséges fogságban van -- tényleg tragikomikus! Én sem voltam arra elkészülve, hogy hosszabb időre elválasztják őket egymástól. [...]

Vissza a tartalomjegyzékhez