ENGEL PÁL: A modernizáció lehetőségei a középkorban

 

Modernizáción a nyugati civilizáció technikai és szellemi vívmányainak átvételét szoktuk érteni, így én is ebben az értelemben használom. Ama változások, változtatások, újítások összességét értem alatta, amelyek a középkor folyamán a magyar királyság kultúráját, társadalmát, gazdaságát és politikai berendezkedését mind hasonlóbbá tették Európa többi országához. [...]

A középkorban végbement modernizáció általános és mindenre kiterjedő volt. Modernizációról a pogány korban nem érdemes beszélni. Modernizáción a keresztény korszak fejleményeit kell értenünk: azokat a változásokat, azokat az új dolgokat, intézményeket, amelyek az 1000 és 1500 közötti ötszáz évben keletkeztek: a templomoktól a várakon át a városokig, az írott emlékektől kezdve a pénzekig. Mindezek forrása a "Nyugat" volt, egészen pontosan: a latin kereszténységhez tartozó Európa. (Itáliát, ahonnan fölöttébb sok újdonság érkezett, csak ebben az értelemben lehet nyugati országnak nevezni.) Nem tudunk olyan, lényeges és maradandó hatásokról, amelyek más irányból, más kultúrák felől érkeztek volna: akár az ortodox vagy muszlim világból, akár a sztyeppe pogány népeitől.

A közvetítők

Hogyan jutottak el hozzánk ezek az újítások? Részben, mint tudjuk, olyan "bennszülöttek", magyarországiak révén, akik nyugaton jártak, és hazatérve meghonosították a kint látott újdonságokat. Anonymus Párizsban kapta az ötletet, hogy megírja az első és egyetlen magyar lovagregényt. A kánonjog és a római jog elemeit, sőt a divatos politikai eszméket is olyan klerikusok importálták, akik Bolognában és más egyetemeken tanultak. [...]

A legfontosabb újítások azonban külföldi jövevények útján érkeztek, olyan egyének és főleg csoportok közvetítésével, akik nyugati országokból telepedtek ide. Ilyen volt maga a kereszténység is. Az új vallásnak mind a tanait, mind az intézményrendszerét külföldről érkezett klerikusok terjesztették el, illetve építették ki. Magyaroknak ebben, legalábbis az első szakaszban, semmiféle szerepük nem volt.

Ugyanez mondható el a városiasodásról. Köztudott, hogy legkorábbi nyugati típusú városi közösségeinket kizárólag vallon és német telepesek hozták létre. Hosszú időn át nem tudunk olyan magyarországi városi közösségről, amely külföldi telepesek közreműködése nélkül, egyedül belföldi kezdeményezésből keletkezett volna.

Ugyanez a helyzet a parasztság szabad költözési jogával, amely a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb vívmánya volt. Ez a jog eredetileg egyedül a "vendég"-nek nevezett külföldi telepeseket illette meg, akik ezt saját szokásukként hozták magukkal. A későbbiekben ez a nyugati eredetű újítás, a "hospesjog" terjedt ki a magyarországi parasztság egészére, és vált ezzel a jobbágyi állapot legfőbb ismérvévé.

A példákat még hosszan lehetne sorolni, hiszen maga az írás, a pénzverés és még számtalan dolog honosodott meg itthon idegenből jött papok és világiak révén.

A modernizáció hajtóereje: az uralkodói akarat

Hogyan mentek végbe ezek a változások? Mi volt a modernizáció hajtóereje?

Nagy a kísértés, hogy a modernizáció folyamatában egyfajta spontán "fejlődés" eredményét lássuk, amelyet "a történelem láthatatlan erői" kényszerítettek ki. Azok a fejlemények, amelyek a nyugati országokban mentek végbe a középkor folyamán, erősíthetik ezt a vélekedést. [...] Ámde mi a helyzet másutt, például Magyarországon? Vajon mindama változásokról, amelyek a középkorban történtek a magyar királyságban, valóban elmondható-e, hogy "maguktól" születtek?

Hogyan keletkeztek például a magyarországi városi önkormányzatok? Vajon úgy-e, hogy egy gazdaságilag megerősödött kereskedőközösség kikényszerítette a hatalomtól -- értsd: az uralkodótól -- kollektív jogainak kodifikálását? Nyilván nem így. Egyetlen olyan magyarországi város sem ismert, ahol a folyamat -- tehát a communitas keletkezése -- ezen a módon ment volna végbe. A kezdeményezés kivétel nélkül az uralkodói hatalomtól indult ki, azaz ebben az értelemben minden magyarországi város alapított város. [...]

A mondottak érvényesek a paraszti szabadságjogokra is. A személyében szabad, költözési joggal bíró paraszt státusa Közép-Európában ugyanúgy nyugati "import" volt, mint a városi önkormányzat, vagyis nem spontán fejlődés eredményeként terjedt el. Épp ezért ezt a különös fajta szabadságot mindenütt nyugati eredetűnek tekintették: Lengyelországban és nálunk "német jog"-nak (ius Teutonicum), Észak-Németországban pedig "flamand" vagy "holland" jognak (ius Flamingicum, ius Hollandicum). Magyarországon ilyesféle szabadsággal kezdetben kizárólag nyugati telepesek rendelkeztek. [...] Később ezeket a szabad menetelű vendégeket nevezték "teljesen szabad"-nak (omnino liber), és az ő állapotuk, a hospesszabadság válik majd a 13. század közepétől az új, jobbágyi szabadság általános mércéjévé. Érdemes kiemelni, hogy a parasztságnak ez a szabad állapota csak Magyarországon és más, latin kultúrájú országokban alakult ki. [...]

Arra nézve, hogy spontán modernizáció ezen a tájon nem volt, hadd hivatkozzam még egy közismert példára, az egyetemekére. Tudjuk, hogy a legkorábbi egyetemeket, mint a párizsi, az oxfordi vagy a bolognai, nem felsőbb akarat teremtette meg, hanem sajátos módon szerveződő tanár-diák közösségek csíráiból "maguktól" keletkeztek. A közép- európai egyetemek között nem találunk ilyent, valamennyit központi akarat hozta létre a semmiből.

A példákat hosszan idézhetnénk, de enélkül is általánosíthatunk. Azt tapasztaljuk, hogy a magyarországi modernizáció minden feltételét közvetlenül vagy közvetve az uralkodói akarat teremtette meg. Közvetlenül úgy, hogy tudatos változtatást eszközölt, például amikor városokat vagy egyetemeket alapított. Közvetve pedig úgy, hogy eme tudatos változtatások a továbbiakban már maguk eredményeztek változásokat. [...]

Felülről bevezetett nyugati intézmények

Arra nézve, hogy a modernizáció általában hogyan ment végbe, mintaként szolgálhat az első, legfontosabb és legismertebb mozzanat: a kereszténység felvétele. Mind az új vallás bevezetése, mind az, amit államalapításnak nevezünk, erőszakkal történt, és ennek során könyörtelenül le kellett törni -- és le is törték -- mindazon alattvalók természetes ellenkezését, akik ragaszkodtak a fennálló rendhez, a bevett szokásokhoz.

Az államalapítás egyike volt a legradikálisabb rendszerváltásoknak, amelyeket a Kárpát-medence népei valaha átéltek. [...]

István művében, ha a formáját tekintjük és nem a tartalmát, két mozzanat ötlik szembe. Egyfelől uralkodói döntés eredménye volt, amin persze nem feltétlenül a király egyszemélyes döntését kell értenünk, hanem István és hívei közös határozatát, amire törvényei is utalnak. A kereszténység bevezetése tehát felülről lefelé történt, nem pedig alulról felfelé. Ahhoz azonban, hogy a döntést végre lehessen hajtani, nem volt elég István magyar híveinek segítsége. Igen hatékony külföldi támogatásra is szükség volt, sőt nagyszámú idegen személy közvetlen közreműködésére. Egyfelől harcosokra, akik a királyt a pogányokkal szemben győzelemre segítették. (Tudjuk, hogy a pannonhalmi alapítólevél szerint István és Koppány csatája voltaképp "németek és magyarok" harca volt.) Másfelől szükség volt papokra, akik képesek az új hitet terjeszteni, mert a magyarok között nem sok ilyen lehetett.

A modernizáció minden további lépése, az egész középkor folyamán, ugyane minta szerint történt. Minden kezdeményezés ugyanúgy a királytól és udvarától indult ki, mint a kereszténység felvétele esetében, és ugyanúgy idegenek közreműködését kívánta meg. "Vendégeket", akik a 13. század előtt per definitionem nem lehettek magyarok, eleinte csak az uralkodók vagy rokonaik hívtak be. [...] Városokat kezdettől fogva csak királyaink és a dinasztia más tagjai alapítottak, már csak azért is, mert az országban másnak nem volt meg ehhez a hatalma. [...] Uralkodóknak köszönhették első kolostoraikat a külföldi szerzetesrendek is: a bencések I. Istvánnak, a premontreiek II. Istvánnak, a ciszterciek, templomosok és johanniták II. Gézának és feleségének, a koldulórendek II. Andrásnak. Az írás használata, tudjuk, Istvánnal kezdődik, a kormányzás írásbelisége viszont IV. Bélával, mert elsőként ő küldött írott parancsokat ispánjainak, és követelte meg, hogy írásban válaszoljanak neki. [...]

Az udvar volt hosszú időn át az egyetlen szellemi "csatorna", amely a magyarországi elitet a Nyugattal összekötötte; az egyetlen "csatorna", amely a latin kereszténység új kulturális vívmányait közvetítette. Nyugati lovagok, papok, kereskedők, művészek, mesteremberek mind a királyi udvart keresték fel először, és máshová már ritkán jutottak el. Azok a magyarok pedig, akik Nyugaton jártak akár tanulni, akár más okból, valamiképp mindig a királyi udvarhoz kötődtek.

A modernizáció tehát minden esetben Nyugatról importált eszmék, intézmények, szokások és technikák bevezetését jelentette. Eltérően Nyugat-Európától, a folyamat a kelet-közép-európai térségben felülről lefelé ment végbe. Minden lépését a királyi udvar kezdeményezte, és minden lépésében kitüntetett helyet kaptak külföldi jövevények: idegen, többnyire nyugati országokból jött papok, lovagok, kereskedők, kézművesek és parasztok.

Szakadék az udvar és az alattvalók között

Hogyan viszonyultak mindehhez az alattvalók? [...] Erről egyelőre inkább csak sejtéseket fogalmazhatunk meg. [...]

Több jelből úgy tűnik, hogy a magyar udvar már a késő középkorban sem tudta betölteni azt a kulturális mintaadó és integratív szerepet, amely a nyugati fejedelmi udvarokat már ekkor -- és később még inkább -- jellemezte. Magyarán: az a kulturális szakadék, amely a magyar nemességet később oly sokáig elválasztotta az "idegen" Habsburg-udvartól, nem újkori keletű, és nem egyedül abból eredt, hogy az udvar akkor történetesen valóban idegen nyelvű volt és külföldön székelt. Több jelből gyaníthatjuk, hogy legkésőbb Zsigmond, de valószínűleg már az Anjouk kora óta a nemesség zöme ugyanolyan ellenszenvvel viseltetett az itthoni udvarral szemben, mint később Bécs vagy Prága iránt. [...]

A királyi udvarnak egy olyan társadalmi réteget kellett volna integrálnia, amely ugyan nemesnek nevezte magát, de életszínvonalát és az európai normákat tekintve nem számított annak. Mint a zsinati krónikás Richentaltól tudjuk, Konstanzban még azokat a magyarokat is szegénynek és bárdolatlannak találták, akik így vagy úgy megengedhették maguknak, hogy eljussanak oda.

A szegénység nyomasztó élményéhez járult az udvar internacionális, hogy ne mondjuk: kozmopolita jellege. Az Anjouk idején főleg idegen papok voltak számosan, de Zsigmondtól kezdve Mátyásig inkább a világiak lehettek többen. Márpedig a nyugati idegenek nemcsak nyelvükben és megjelenésükben ütöttek el a hazai környezetből, hanem műveltségükben is. [...] Nyilván nem véletlen, hogy a nemesség által megfogalmazott rendi követelések között folyvást a legelsők között szerepelt, hogy az idegeneket távolítsák el az udvartól, újakat ne fogadjanak be, és főképp ne adjanak nekik se hivatalt, se birtokot. [...]

Mindehhez hozzávehetjük, hogy az udvarban kitalált újítások, ha érdemi változtatásról volt szó, az addigi jog- és szokásrend drasztikus megváltoztatásával jártak. Ilyen drasztikus beavatkozás volt, hogy csak egyetlen példát vegyünk a számtalan közül, egy királyi város alapítása. Amikor az uralkodó városi kiváltságokban részesített egy közösséget, merényletek sorát kellett elkövetnie a fennálló jogok ellen. Azzal, hogy kivette a közösség földjét a megyésispán vagy a várnagy alól, súlyosan csorbította a bárók bírói hatáskörét és jövedelmét. Azzal, hogy mentességet adott a polgároknak a vámfizetés alól, anyagi kárt okozott mindazoknak a birtokosoknak, akiknek vámszedési joguk volt. A városokkal azonban megalapításuk után is sok baj volt. Azok a nemesek például, akik ingatlant birtokoltak egy város területén, Nagy Lajos óta ugyanúgy adóval tartoztak, mint a polgárok a maguk telkei után. Ez a rendelkezés súlyosan sértette a nemesi adómentesség elvét, és az 1490-es években el is törölték. Nem lehetett népszerű Zsigmond ama intézkedése sem, amellyel 1405-ben pallosjoggal ruházta fel a királyi városokat, hiszen "nemtelenek" sokaságát részesítette olyan kiváltságban, amely addig csak előkelő nemeseket illetett meg. Tegyük még hozzá, hogy a polgárok zöme idegen ajkú volt, ami az ellenszenvet nyilván csak növelte irányukban. [...]

A nemesség körében mindenfajta újítás eleve ellenérzést váltott ki. Részben, mert az udvar találta ki, részben mert eltérést jelentett a megszokottól, harmadrészt mert sértette a "szabadságait", és igen gyakran kára származott belőle. Nem csoda, hogy a novitas szó az 1400 körüli évtizedek rendi szellemű jogalkotásaiban eleve negatív tartalmú, azaz mindig valami nagyon nemkívánatos dolog szinonimájául szolgált: 1397-ben a súlyosabb hatalmaskodásokat nevezték így, 1439-ben pedig a Zsigmond által bevezetett "káros szokások"-at.

Magyarországon ezért a modernizáció minden lépése szükségképpen hatalmi szóval ment végbe. Minden újdonság bevezetéséhez le kellett gyűrni az alattvalók nyílt vagy burkolt ellenállását, a modernizáció sikere tehát -- ezt nagyon kell hangsúlyozni -- a királyi hatalom szilárdságán múlott. [...]

Vissza a tartalomjegyzékhez